Kecskés Gábor Balmazújvárosról származó művészlélek, aki november 8-án debütál a Meglelt ecsetvonások című kiállításával a debreceni Nagyerdei Víztoronyban. Gábor bejárta a világot és legalább ekkora belső utat tett meg, míg ideért. Máltán lelt művészi vénájára, de szíve mindig Magyarországra húzza. Kiállításán a Málta szigetén befejezett műveit tekinthetitek meg és saját dalokkal is vár mindenkit a megnyitón. Interjú.
Első kiállításos festő vagy. Milyen érzés és mi az az életút, ami ide vezetett?
Az életutat hosszú volna elmesélni. Akkor menjünk vissza gyerekkorhoz. Gyermekkoromban szerettem festegetni, rajzolgatni. Mindig is megvolt bennem, hogy szeretnék ezzel komolyabban foglalkozni. Ez a szenvedély meg is maradt, 11 éves koromban vitt el édesanyám egy festőhöz. Balmazújvároson nőttem fel, ott nem jött létre az az igazi tanár-diák kapcsolat, úgyhogy ez csak egy pár alkalom volt. Nem jártam ide sokáig, mert túl öregesnek találtam a képeket, amiket ott festettünk.
Az érdeklődés mindig is megmaradt az életemben. Volt később a barátaim között egy festőművész srác, akinek a kincseket rejtenek a kezei. Ő mindig is inspiráció volt számomra. Hozzájuk csapódva láttam egy-két graffiti remekművet elkészülni és rajzolgattunk együtt sokat. Ezek mind-mind hozzátettek ahhoz, hogy megszeressem ezt a dolgot.
Később jött a kamaszkor. Akkor teljesen más dolgok kezdtek el érdekelni és más irányt vett az életem. Ennek az életútnak a nehézségei voltak azok, amik hoztak egy olyan utat, hogy elkezdtem keresni önmagam és ezáltal kezdtem jobban megérteni a világot. Ez a fajta kíváncsiság és érdeklődés, ami kifogyhatatlan volt számomra – és most is az – vittek el magukkal sok helyre a világban és vittek el magukkal Máltára, ahol születtek ezek a képek.
Említetted a tanár-diák kapcsolatot. A mostani képeidnek van egy ilyen mestere?
Ennek végül is én vagyok a mestere, mert én alkottam. Ugyanakkor valahol az élet alkotta, mivel belső pillanataim is megtalálhatók a képekben: hangulataim, merengéseim, belső kivirágzásai annak a pillanatnak ahogy rátaláltam, a fájdalmaim letétele vagy csak egy érzésnek a pillanata.
Te azért akár csak egy föl-földobott kő, elég messzire elmerészkedtél a nagyvilágba. Hazahoztad azt a máltai atmoszférát?
A máltai atmoszférát talán nem is, de az ott bennem lévő atmoszférát igen. A kint megélt dolgaim és belső fejlődésem, az elért kiteljesedésem hozott egy fajta plusz tettrekészséget, ami kinyitotta ezeket az ajtókat bennem és elindultak az ecsetvonások.
Ez egy abszolút intuitív érzésből jött. Éreztem, hogy most csinálnám és elkezdtem összegyűjteni ecseteket, vásznakat, festéket. Aztán egyszer csak jött a covid és ott lett 2 és fél hónap, ami időt adott arra, hogy találkozzak ezekkel a dolgokkal. Ott indult el igazából minden.
Inkább önreflexív vagy inkább a világra reflektáló művek ezek?
Inkább önreflexív és egyben nyilván a világra is kihat. Vannak olyan témák, amiknek van olyan mélysége, hogy érintenek minden embert. De mégis ezek inkább rólam, az én megélésemről, megélt helyzeteimről szólnak.
Ha most ránézel egy képedre, mennyire érzed azt lezártnak?
Abszolúte. Sokáig ültem rajtuk. A covid alatt kezdődött és ezt követte egy intenzív, tevékeny másfél év. Ekkor azt gondoltam: ezt soha nem fogom tudni abbahagyni. Aztán mégis.
Ezt az időszakot követte egy hatalmas honvágy, ami elvette az alkotókészségem. Akkor egy ideig nem volt mit kifestenem. Hazajövetelem után meg teljesen kifogyott minden kreativitás bennem.
Gondolod, hogy melegben jobban tudsz alkotni?
Lehet, nem tudom. Azt érzem, hogy most vissza kell mennem. Ott megvolt több olyan dolog, ami támogatott az alkotásban. Úgy döntöttem fél év itthonlét után visszamegyek és folytatom ezt a kalandot.
Ha már a visszamenetelnél járunk, mi hozott haza?
Egy érzés. Egy érzés, hogy most haza kell jönni. Az elmúlt 4 évben, amíg kinn voltam, háromszor jöttem haza, egy-egy hétre. Ez kevésnek bizonyult, mert felgyűlt bennem nagyon a honvágy. Hiányoztak a fák, a fűk —ott, azon a szigeten nem sok van. A zöld szín nagyon jólesik a szemnek és most haza kellett jönnöm egy keveset begyűjteni ezekből az érzésekből. Az itthonlét érzéséből, az emberekből. Most úgy érzem, hogy gűjtöttem eleget ahhoz, hogy ezeket újra vászonra vessem és talán már ezek jobban a világról fognak szólni, mint rólam. Ezt majd meghozza a kintlét, hogy miről fog szólni a következő kiállítás.
Te nem csak ecseteket vonsz a kezeiddel, hanem húrokba is csapsz. Ez hogyan kezdődött?
Igazából ez mind egyszerre jött valahogy. Van ez az út, amin járok, boncolgatom magam, és ez az út valahogy ott a covid alatt vezetett idáig – ahogy lett időm önmagamra. Ott kezdtek el kinyílni bennem ezek a dolgok. Próbáltam mindig az alap dogmák szerint élni: „találd meg azt az egy dolgot, ami vagy és csináld azt”, de ez nekem valahogy soha nem ment. Kint jöttem rá, hogy több mindennel kell foglalkoznom, hogy ne unjak rá önmagamra. Elkezdett érdekelni a festészet, de érdekelt a gitár is. Kölcsön kaptam egy gitárt. Ekkor még sokáig nem éreztem annak a pillanatát amikor ezt nekem el kell kezdenem csinálni, csak ott voltak a lakásban a dolgok. Aztán jött ugye a covid és bezárt minden. Ott volt az a 2 és fél hónap és volt idő önmagamra. És egyszerűen csak elkezdtem csinálni. Elkezdtem festeni, ha meguntam, akkor gitároztam, vagy írtam egy-két sort, amikből később dalok lettek. És ezek a dolgok szépen elkezdték építgetni egymást, és inspirálták is egymást. Szóval ezek velem együtt születtek újjá bennem.
Mely dalok azok, melyek újjászülettek benned?
Első körben meg kellett tanulnom gitározni, ami még mindig egy folyamat. Először azok a sorok lettek dalosítva, amiket leírtam, mert ott volt, jól jött ki a sor, rímelgettek is. Ezek még nem kész dalok voltak, csak pár sor. Később ahogy a gitár utolérte, megszületett a dal. Aztán eközben volt egyfajta vonzalmam a magyar népzenéhez is. Van egyfajta egészséges magyarság tudatom, és úgy érzem egészséges magyar szív dobog bennem. Szeretném ezt is egy kicsit visszaadni a mai fiatalságnak vagy bárkinek, egy kicsit más ritmusokkal.
Málta azért nagyon sok kultúrának a gyűjtőhelye, a világ minden tájáról megfordulnak ott emberek. Ott hogy fogadták az emberek a magyar népdalokat tőled?
Nagyon tetszett nekik. Igazából nekik csak egy dallam volt és egy hang, de szerették. Úgy vettem észre, hogy egészen a fülükbe mászott. Van nagyon sok fajta barátom odakint, mind szeretik, lehet tetszene nekik az alap verzió is.
Mit osztanál meg velünk abból, amire tanított téged ez az út?
Maga a gitár és a festészet mind-mind arra tanított, hogy gyakoroljak. Az életünkben mindent gyakorlás alapján tanulunk, legyen az járás, beszéd, bármi. Minél többet gyakoroljuk, annál jobb lesz. Fontos, hogy jól gyakoroljunk, mert nagyon sok olyat tudunk gyakorolni, ami nem válik előnyünkre, csak ezt nem vesszük észre, mert már szokásunkká vált. Ha viszont be szeretnénk építeni az életünkben olyan dolgokat, amik amúgy is csalogatnak, – sportolj, alkoss, bármi – akkor azt érdemes elkezdeni most azonnal. Nem szabad ezt tologatni, mert egyszer megöregszel és nincs elég skilled ahhoz, hogy normálisan leéld idősként az életed. Azt látom a világban, hogy nagyon sok idős ember ott marad úgy, hogy nincsenek játékszerei, amivel leélhetné azt a maradék 30-40 évet.
Mivel és hol várod az embereket?
November 8-tól a debreceni Nagyerdei Víztoronyban látható a kiállításom. A címe Meglelt ecsetvonások, minthogy ezeket is találtam önmagamban és az utam során. Én is ezt eltoltam magamban, hogy majd, ha öreg leszek elkezdek festegetni, de rájöttem, hogy addigra én ezt már jól szeretném csinálni, hogy mire ott vagyok, ez egy olyan dolog legyen már számomra, ami kiteljesedést ad.
