„Kerüld a bohócot!” – A Kék Pelikan című filmről

Azt, hogy milyenné vált a rendszerváltás után közvetlenül az országunk – ez esetben elsősorban nem politikai, hanem társadalmi vonatkozásban – Csáki László kiváló animációs filmje, a Kék Pelikan láttatja velünk. A morális kérdéseket jócskán feszegető alkotást a debreceni Apolló moziban tekintettük meg.

Azt, hogy Csáki miért animációs formával, és miért nem „hagyományos” filmes eszközökkel közelítette meg az alkotása témáját, már az előzetesből is sejteni lehetett:

a Kék Pelikan ugyanis már a címében is az 1989 utáni elvileg szabaddá vált országunk egyik „stiklijének”, a vonatjegyhamisításnak egyik fontos kellékére, az ezzel a névvel illetett indigóra utal.

S nyilván, akik ebben részt vettek, az arcukat közvetlenül nem kívánták adni a filmhez, animációs alakokként, színészeink hangjával azonban vállalták, hogy elmesélik: mit is jelentett akkoriban az a bizonyos szabadság, s ez hogyan befolyásolta a „bizniszüket”.

S a hangsúly itt több szempontból a szabadság szó elé fentebb biggyesztett „elvileg” szócskán van. Az ugyanis, hogy kinyíltak számunkra, addig a szovjet rendszerbe zárt, a Nyugattól a vasfüggönnyel elzárt magyarok számára is a határok, még nem jelentette, hogy volt is pénzünk utazni. A film főszereplői – Ákos (hangja: Lévai Norman), Laci (hangja: Kenéz Ágoston) és Petya (hangja: Tegyi Kornél) – így ezt a „piaci rést” igyekeztek betölteni, amikor rájöttek: bizonyos kémiai módszerek sorozatával az egyetlen példányban megvásárolt nemzetközi vonatjegy oly módon sokszorosítható, hogy a lebukás veszélye szinte egyenlő a nullával, ráadásul bármely úticélt rá lehet írni – az akkoriban még könyvalakban kapható MÁV-menetrend adatai alapján.

Egy ideig a srácok csak saját használatra hamisították a vonatjegyeket, s valóban bejárták ezekkel a teljes Európát.

Ahogy mondják: „nem bizniszelni, hanem utazni akartunk”.

Igen ám, csakhogy egy idő után a vonatjegyeiknek híre ment, s egyre többen keresték meg őket azon vágyaikkal, hogy ők is ily módon utazhassanak szerte a kontinensen. S itt érkezünk el a film első komoly morális döntéséig: hiszen amíg a srácok mindezt a maguk kedvére űzték, másokat nem sodortak veszélybe. Amint azonban árusítani kezdték ezeket a jegyeket, nemcsak okirathamisítást követtek el, hanem más embereket is kellemetlen helyzetbe hoztak, ha út közben ezekkel a hamisítványokkal mégis lebuktak.

És érdekes módon épp a lebukás veszélyének lehetősége adja a film egyik legizgalmasabb és legötletesebb részét: a francia vonatokon ugyanis egy bohóckinézetű kalauz az, aki többször is leleplezi a hamis jegyeket, így amikor úgy döntenek, hogy másoknak is állítanak ki jegyeket, a ticket átadásakor a visszatérő szlogenjük ez lesz: „kerüld a bohócot!” S a bohóc későbbi feltűnése a vásznon – mint egy igazi krimiben – mindig képes lesz tovább fokozni a feszültséget.  

A három srác tehát dönt: nem tud ellenállni a bizniszben rejlő lehetőségnek, s beleáll a jegyüzérkedésbe. S ettől kezdve – mivel az ő részükről ez már eldöntött, vállalt helyzet – számomra a film rendezője és alkotói erkölcsi hozzáállása vált kérdéssé és kérdésessé.  Mert végig volt egy olyan érzésem, hogy a rendező egy az egyben felmenti ezeket a srácokat azáltal, hogy gyakorlatilag mindent a ’90-es években uralkodó közállapotokra fog. Az alkotásával hangsúlyozza, hogy ennél jóval nagyobb stikliket követtek el akkoriban az emberek, sőt, az egyik srác filmben elhangzó fontos mondatával, mely szerint „az anyám arra tanított, hogy más embertől lopni bűn, az államtól dicsőség” – gyakorlatilag kivonja a jegyüzéreket minden felelősség alól.

Azt, hogy a 2000-es évek elejéig folytatott, a Kék Pelikan nevű indigóval és a Domestosszal „baráti viszonyban” álló bizniszhez maga az állam mit szólt, a spoilerezés elkerülése végett nem árulom el. Csak annyit jelzek, hogy az alkotók elkövetők iránti morális engedékenysége bizony összefügghet mindezzel. Ami ismét sokat elárul az akkor uralkodó közállapotainkról.

Mindezen fenntartásaim, a bennem a látottak óta azóta is folyamatosan dúló morális harcom ellenére azt kell mondjam, hogy ennél tökéletesebb látleletét régen láttam a rendszerváltás kori Magyarországnak. Az animációs forma ugyanis azt teljes mértékben lehetővé tette, hogy az akkori életünk szimbólumait egy az egyben kapjuk vissza a vásznon: a korabeli vezetékes telefonok, élelmiszerbolt-belsők,  utcaképek, névtáblák elénk hozzák ezt a letűntnek vélt korszakot, miközben érzékeltetik velünk: a stiklire való hajlam, a „megoldjuk okosba” azóta se veszett ki a népünkből. Csak valószínűleg egészen más szinten folyik, mint amit ez a film elénk tár.

Ne hagyják ki tehát a Kék Pelikan című filmet. Utána sokáig fognak – erkölcsi értelemben is – dilemmázni a látottakon, ezt garantálhatom.

Gyürky Katalin