Előfordult már a közelmúlt filmtörténetében, hogy egy idegen asszony megérkezik egy, számára ismeretlen kisvárosba, és ott boltot nyit… Igen, ez volt a híres Csokoládé című film az elragadó Juliette Binoche-sal a főszerepben, csakhogy azt franciák készítették, és vígjátékként volt hirdetve. Ezzel szemben a szeptember 1-jétől a debreceni Apolló moziban is megtekinthető Könyvesbolt a tengerparton angol „gyártmány”, s mivel a megnyitandó boltban kapható árucikk, a könyv sem olyan „könnyen fogyasztható”, mint az édesség, ennek az Isabel Coixet rendezte alkotásnak a műfaja is fajsúlyosabb. Ebben az esetben minden kétséget kizáróan drámával, hamisítatlan angol drámával állunk szemben, amelyet Penelope Fitzgerald A könyvesbolt című regénye ihletett.
Persze, a Csokoládéval történő rokonítás abból a szempontból is megállná a helyét, hogy hasonlóan az abban szereplő hölgyhöz, Vianne-hoz, akinek az ottani polgármesterrel és a kisváros vallásos nézetrendszerével kellett felvennie a küzdelmet a céljai elérése érdekében, ebben az alkotásban a főszereplő Florence Green-nek (Emily Mortimer) szintén a település potentátjain kéne „átvernie” az elképzelését, a könyvesbolt megnyitásának és működtetésének tervét. Azaz a látszólag minden szempontból nagyasszonynak számító Violet Gamarton (Patricia Clarkson), Mr. Gamarton (Reg Vilson) és az ő „csatlósaikon”, akik a hölgy által kibérelt Öreg Házban könyvesbolt helyett Művészeti Központot szeretnének nyitni, s Florence ellehetetlenítéséhez a Parlamentig is hajlandóak elmenni. Csakhogy, a párhuzam ismét sántít, amennyiben a Csokoládét nézve az első perctől érezzük: Vianne-nak nyert ügye van, hisz egy idő után senki nem tud ellenállni a boltban főzött édesség csábításának, a Könyvesbolt a tengerparton viszont már a műfajából adódóan is a kezdetektől azt sugallja: Florence sokkal nehezebb feladatot vállalt magára, s a győzelmében sem reménykedhetünk.
Hogy miért nem, annak több, egymással összefüggő oka van. Nyilván a könyv maga az egyik tényező: bár a történet 1950-es évek végén játszódik, amikor talán még nagyobb volt a nyomtatott könyvek nimbusza, mint manapság, mégse a mindenki által imádott csokoládéról van szó, s a kisváros lakossága esetében pláne nem olyan közegről, ahol a modern alkotások befogadása könnyen menne… Ebből a szempontból a film az irodalmárok, így jómagam számára is csemege: a Florence által megrendelt könyvek között ugyanis olyan gyöngyszemek találhatók, mint a megjelenését követően azonnal botrányt kiváltó Lolita patinás, 1959-es kiadása, vagy Ray Bradbury kiváló kötetei. Ezeket az alkotásokat ebben a közegben igazából mindössze egyvalaki képes értékelni: az évtizedek óta önkéntes remeteségben élő Edmund Brundish (Bill Nighy), aki olyannyira nem akar kilépni az otthonából, hogy a könyveket is futár viszi ki a számára. S épp ennek az úriembernek és Florence-nek a bimbózó, de nyilvánvalóan az adott helyzetben zsákutcába futó kapcsolata is erősíti bennünk a már nem is annyira fiatal, tizenhat éve özvegy asszony küldetésének lehetetlenségét. „Egy másik életben nagyon szerettem volna magával találkozni” – mondja neki az önkéntes száműzetéséből egyetlen egy alkalommal előbújó férfi, de egy kézcsókon kívül ekkor sem történik, nem történhet közöttük semmi…
Pontosabban: nagyon is sok minden történik, de belül, a színművészek visszafogott játéka mögött. A film minden egyes jeleneténél, de különösen a férfinak ennél a szívszorító vallomásánál azt érezzük, hogy minden szereplőben rengeteg érzelem, indulat, harag és szeretet dúl, de mintegy kódolva, rejtetten. Az alkotás épp azáltal ragad olyannyira magával, hogy aktív résztvevővé teszi a nézőt is: rábízza, hogy kibe, melyik szereplőbe épp milyen érzelmeket képzel bele, kibe mit lát bele. Ez a visszafogott angol stílus teszi lehetővé azt is, hogy két órára az ember elmélyedhessen: a hosszú snittek, a nyugodt beszédtempó, a történet lassú folyása mind erre ad lehetőséget, no meg a szereplők és a látottak azonnali analizálására.
A meg nem valósult szerelem, a városka „felsőbb” hatalmával való küzdelem értelmezése mellett és azzal együtt a Florence-nak a boltban besegítő kislány, Christine (Honor Kneafsey) egyáltalán nem gyermekekre jellemző bölcsességének elemzésére is alkalmunk nyílik, aki mindenkinél, minden felnőttnél jóval hamarabb látja mindazt, ami Florence-szel és a könyvesboltjával történni fog. Előrelátása miatt megrendítő, ahogy végigasszisztálja az eseményeket, s különös tudása ellenére végig kitart idősebb „barátnője” mellett. S a végkifejletben is nagy szerepe lesz. Hogy milyen, annak megismerése érdekében szívből ajánlom, hogy nézzék meg ezt valóban drámai hangvételű, mélyen elgondolkodtató, ugyanakkor a rohanó világunkból való kiszakadásra, egyfajta elmélyült lenyugvásra is lehetőséget nyújtó filmet. Nem nagyon lehet a hatása alól szabadulni.
Gyürky Katalin
Hozzászólások