Isten látja a lelkem, kussban akartam maradni ezzel az egész debreceni Orbán-sztorival kapcsolatban, de nem tudok.
A poszt írója úgy fogalmazott, hogy „a fegyveres erő ami (Debrecenbe – a szerk.) kísérte egy kisebb lokális háborút simán megnyerne. Még eü biztosítás is volt a konvojban, egy rohamkocsi képében. Na most ezek után teljesen életszerű, hogy hősünk megveregette a maszkos TEK es vállát és mondta neki: Te Sanyi úgy megéheztem , álljatok már meg a következő "lakótelepi" csárdában egy marhapörire…”
E posztot, s az ehhez hasonlókat olvasva valahogy az az érzésem, hogy valami keveredés van, így kénytelen vagyok elkülöníteni a szilárd anyagot a folyékonytól.
2015 elején Angela Merkel és én egyszerre jártunk Budapesten. Teljesen biztos, hogy neki lövése nem volt arról, hogy én éppen biztosítási ügynöki karrierem megkezdéseként az Üllőire igyekszem, én viszont annál inkább éreztem az ő jelenlétét, s a jelenléte okozta hermetikus biztonságot. Olyan érzésem volt, hogy nincs is a Földön olyan fontos ember, aki ilyen biztosítást, mozgósítást, erőt, energiát megér. Állástalan debreceni parasztfiúként azt gondoltam, hogy mindezt csak azért látom, mert épp ugyanazon napon sodort minket Budapestre a szél: Angélát Viktorhoz, Engem meg a Biztosítóhoz.
Aztán eljött a mostani péntek. Hajnalban kezdtem a rádióban, rendben ment minden, adás után viszont pillanatok alatt a merkeli látogatás emlékképe csapott meg: minden zegben-zugban párosával álltak a fagyoskodó rendőrök, a nagyobb kereszteződésekben inkább négyesével, hatosával, szirénázott itt még az ég is, s még délután is lehetett Kojak lámpás, siető autókban marcona testőröket látni Debrecen belvárosában. Így volt ez, saját szememmel láttam, semmi kétség, szent igaz.
Az hogy ez túlzás vagy sem, ennek megítélésére én nem vállalkoznék, mert nem az én asztalom, nem vagyok TEK-es, de még annyira tökös sem, hogy mindezt megmondjam. Én csak annyit tudok, hogy fontos emberek voltak pénteken Debrecenben, s elég nagy kavarodást okozna, ha valami hülye bántaná őket. Bírálni, elítélni, szakmailag megítélni képtelen vagyok a védelem milyenségét.
Eddig a sztori első része.
A másik dolog ügyében már könnyebben tudok ítélkezni, mert az hétköznapi. Mármint az a része, hogy még a magyar miniszterelnök is megéhezik alkalomadtán. Ha Debrecenbe jön, szinte mindig harap valami finomat. Láttam már „sima” lángost harapni, láttam már a VIP-ben étkezni, s most saját Facebook oldalán jelent meg a egy fotó, melyen valami nagyon gusztusosat „tol be az arc mögé”, én marhára vagy vaddisznóra tippelnék, abból is pörkölt, jó kenyérrel, savanyúsággal, csípős paprikával, ahogy kell. Azzal meg hogy egy olvasási problémákkal küzdő Orbán-fanatikus lakótelepinek titulálja a Látóképi Csárdát, végképp nincs mit kezdeni.
Ennyi az alaptörténet, akárhogy is fűzzük.
Nos, azt már fentebb tisztáztuk, hogy a védett személyek 2016-ban történő biztosítási előírásaival bármennyire is szeretnénk, nem vagyunk tisztában. Az meg, hogy egy magyar miniszterelnök nem egy méregdrága belvárosi étteremben tologat egyetlen darab remek "textúrájú" és "konzisztenciájú", mozgó csigát a tányérján puszta sznobizmusból, hanem beül egy jó magyar csárdába, egy piszkosul finom pörkölt mellé, az még szimpatikus is lehet.
S tudják, miért mondom ezt? Azért, mert amit ma Orbán Viktor megevett, azt megeheti szinte bármelyikünk, még a lakótelepiek is. Ugyanazt fogja kapni, amit ő kapott. Számos, sokszor teljesen jogos(!) bírálat mellett észre kell vegyük ezt is a hőbörgés előtt: ott ült, ott járt, ahol mi is járhatunk. Igaz, hogy többségünk csak ritkán, alkalomadtán, de járhatunk ott, s megehetjük ugyanezt az étket. Testőrökre meg szerencsére nincs mindenkinek szüksége.
Egy szó mint száz, én azt mondom, először magunkban tegyünk rendet, teremtsünk békességet magunk körül, úgy jobban esik a pörkölt is, s a mondást is ismerik: evő, alvó (…) embert nem zavarunk.
KB