Azt örököltük, hogy a munka egy szükséges rossz, pedig ennél nemesebb, sokkal nagyobb kiváltság dolgozni. Minden munkaterületen van olyan, amit nem szeret az ember, naiv dolog lenne azt mondani, hogy minden tökéletes. Viszont kevesen merik kimondani, ha szeretik a munkájukat. Ám, ha tényleg így van, akkor nincs szükség rá, hogy titkolja az ember. Kiss Ábel Lukács, a Dorkász Szolgálat Alapítvány ügyvezetője nem fél elmondani, de akik ismerik, azok szavak nélkül is látják a tettekben rejlő elhivatottságot.
Miből áll a munkád?
Én felelek a Dorkász Szolgálat Alapítvány adománygyűjtéséért, a gazdasági tevékenységéért, a jogi felelősséget én viszem a vállamon, illetve én szervezem meg a fő projekteket a hat tagú vezetőség segítségével. A kuratórium engem bízott meg azzal, hogy szakmailag magas színvonalon olyan tevékenységeket végezzünk a Dorkászban, ami az alapító okiratban megfogalmazásra került.
Mi akartál lenni gyerekkorodban?
A lelkipásztor szüleim ismerősei azt várták azt válaszolom erre a kérdésre, hogy lelkész leszek. 13 évesen rádöbbentem, hogy nem mindegy, hogy mivel töltöm az időmet. Azelőtt egy teljes bizonytalanságban voltam, sok oldalról próbáltam keresni az önigazolást vagy magyarázatot, hogy jó vagyok-e valamiben.
Megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy miért születtem meg, mi az én feladatom? Ausztráliába kerültem önkéntesként 3 hogy nem szeretnék teljes idejű lelkész lenni, de kicsit mégis akartam vele foglalkozni. Ebből kifolyólag a Magyarországi Református Egyházban presbiterként és gondnokként szolgálok, több mint 10 éve. Az volt az elvem, hogy legyen hasznos a munkám, tudjak vele segíteni és szolgálni. Nem a pozíció, a pénz és a presztízs érdekelt, hanem hogy hasznos legyek.
Mikor érezted úgy először, hogy „igen, ez az, ezt kerestem, itt a helyem”?
Az első három év nagyon kemény volt, félállásban még tanítottam. A részemről ez egy próbaidő is volt, hogy maradok-e a tanári állásnál vagy képes vagyok a Dorkásznál is helyt állni, ahol akkor projektmenedzserként dolgoztam, majd igazgató lettem és később ügyvezető, volt ebben egy fokozatosság. Abban a három évben önbizalom szintjén is nagy kérdés volt számomra az egész. Kellett egy kis idő, míg tudatosítottam magamban, hogy igen, én erre képes vagyok és vannak hozzá adottságaim és sikerre tudom vinni a Dorkászt.
A megannyi bukdácsolás után az egyre sűrűsödő sikerélmények, pozitív visszajelzések és a művészetterápia ereje hozta el számomra három év után azt az érzést, hogy na itt a helyem, el tudom képzelni, hogy innen megyek nyugdíjba.
Milyen nehézségekbe ütköztél a munkád során?
Zöldfülűként, amikor a kezembe kaptam a feladatot, volt a részemről egy alapvető naivitás, hogy hozzám hasonló gondolkodású emberekkel kell feltöltenem a Dorkászt. Amiben van egyfajta igazság, hiszen most is hasonlóan gondolkodunk bizonyos szemszögekből. Én nem egy folyamatorientált ember vagyok, tehát nehezen látom meg a részleteket. Sok feladat ott akadt el, hogy vajon mi lesz a következő lépés. Néhány évembe került, mire kialakult bennem az, hogy nem kell félnem attól, hogy valaki más, mint én és máshogy reagálnak dolgokra. Most már kifejezetten örülök ezeknek az eseteknek, sőt élvezem, ünneplem azt, hogy milyen jó, hogy máshogy látja, mint én. Hozzáad egy olyan színt, amire én sosem lettem volna képes.
Mire vagy a legbüszkébb?
A legutóbbi büszkeségem az volt, amikor a több mint 200 ukrajnai menekülttel tartottunk hálaadó napot. Akkor valami nagy dolgot léptünk meg, hiszen a menekültek közül öten úgy döntöttek, hogy bemerítkeznek és megkeresztelkednek. Az egész szituáció annyira megérintett, hogy beállítottam háttérképnek, hogy minden egyes nap emlékeztessen engem erre a pillanatra.
A sok megszorítás ellenére találkozhattak az Úr Istennel, hitre juthattak és megkeresztelkedhettek. Na ez az, amire büszke vagyok! Ez egy olyan pont az ember életében, amire mindig emlékezni fog, az identitása részévé válik. Emlékszem, amikor elkezdtük a felújításokat és nulla forintunk volt egy nyolcvan milliós projektre. Mondhatom, hogy fájt a fejünk bőven sok minden miatt. De abban a pillanatban, amikor megláttam annak az öt lánynak a tekintetét, akkor tudatosítottam magamban, hogy az a sok fájdalom, bizonytalanság és stressz megérte ezért a pillanatért!
Mit tanácsolsz annak, aki hasonló pályára készül?
Nagyvállalatoktól tanultam én is, hogy nem feltétlenül a legokosabbakat, magas szintű végzetséggel és tapasztalattal rendelkezőket veszik fel egy adott állásra, hanem azokat, akik személyiségükben erősek. Önmagukkal, a világgal rendben vannak, jó a kisugárzásuk és stabil személyiséggel rendelkeznek, ez garantálja a jó légkört, sőt még a teljesítményre is jó hatással van. A Dorkászon belül is nagy figyelmet fordítunk erre.
Nagyon fontos, hogy olyat tanuljon az ember, ami érdekli. Az egész karrierjét kösse az érettségi szintjéhez. Az érettség az én olvasatomban azt jelenti, hogy független vagy a szüleidtől és mindenki más elvárásától. Legyen egyfajta életlátásod, egy célod, amit véghez kell vinned, ami a személyiségeden és az adottságaidon alapszik. Ez majd terelget szépen az ösvényeden.
Tudd, hogy neked mi a szereped! Azt, hogy milyen feladatokban vagy jó, hogy milyen módon tudsz egy csapatot jól kiegészíteni.
Kezdd kapacitálni ezeket a tulajdonságokat, kezdj hasznos lenni. Óriási értéknek számítanak a jó emberek, akik le akarnak tenni valamit az asztalra, akik őszinték, mernek sebezhetőek lenni, bevallják a hibáikat, fejlődni és tanulni szeretnének és ami a legfontosabb hűségesek és kitartóak. Ezek azok az értékek, amire felfigyelnek a vezetők és a döntéshozók. Amelyik szervezet vagy vállalat ezt nem veszi figyelembe, az elveszít egy óriási lehetőséget.
Kuruc Andrea
A Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudomány mesterszak első évfolyamos hallgatója
Mi a DEpublik?
A DEpublik egy, a Debreceni Egyetem hallgatóinak publikációiból álló cikksorozat, melyben az egyetemisták perspektíváján keresztül kerülnek terítékre az őket foglalkoztató témák.
Hozzászólások