Ha az emberfiának megadatik, hogy olyan barátja legyen, aki a filmes eszközeivel bárkit az életének abba a szakaszába tud visszarepíteni, amelyikbe az csak akarja, elvileg minden megoldódik. De csak elvileg, mert a gyakorlat egészen mást mutat. A Boldog idők című francia filmen jártunk a debreceni Apolló moziban.
Maxime (Michaël Cohen) apja és anyja, Victor (Daniel Auteuil) és Marianne (Fanny Ardant) negyvenévnyi házasság után súlyos válságot él át. A feleség rájön, hogy rendkívül unja tutyimutyi, egykor grafikusként tevékenykedő, mára azonban semmittevővé váló férjét, s szeretne még élni, szeretné még nőnek érezni magát a nála jó tíz évvel fiatalabb szeretője mellett. Ezért kidobja a közös lakásukból a férjét, akin ez esetben – a film hihetetlen ötletdömpingjének hála – nem egy pszichiáter, nem az alkohol vagy egyéb ajzószerek, nem a sport, s nem a ki tudja, még mi minden segít, hanem egy sajátos időutazás. Az, amire a fia barátjának, Antoine-nak (Guillaume Canet) a cége képes: hogy egy illető – jelen esetben Victor – újra boldog lehessen, stábjával lehetővé teszi a számára, hogy abba a korszakba repüljön vissza, ahol elvileg még minden rendben volt vele. Így csöppenünk a megfelelő helyszín imitálása, valamint korabeli jelmezek és díszletek segítségével 1974-be, amikor Victor a leendő feleségével egy kocsmában megismerkedett.
Ettől kezdve Nicolas Bedos rendező filmes alkotása elképesztően izgalmas párhuzamosság átélésére készteti a nézőt: miközben ugyanis benne maradunk az idősödő házaspár mindennapjaiban is, visszarepülünk 1974-be, hogy a visszafiatalodni ugyan nem tudó Victor hetven évesen egy fiatal színésznő segítségével az egykori, huszonéves szerelmével találkozhassék. Ám a találkozáshoz, az egykori fiatal kedves eljátszásához a filmbéli rendező nem mást, mint a saját szerelmét, a színésznő Margot-t (Doria Tillier) kéri fel. Így a néző nemcsak a 2010-es és az 1970-es évek között kell oszcilláljon, hanem Victor és Marianne házassága, valamint Antoine és Margot szintén korántsem egyszerű párkapcsolata között is, amelynek csatározásai sokszor a forgatási jelenetekbe is beszüremkednek az Antoine mint rendező Margot-nak mint színésznőnek adott instrukciói által…
S ha valaki mindezek után még mindig nem érez késztetést arra, hogy rohanjon megnézni ezt a tényleg minden szempontból lenyűgöző ötletbravúrt, annak adok még némi támpontot az érdeklődése felkeltéséhez. Ez pedig nem más, mint a két, párhuzamosan láttatott kapcsolat közötti mérhetetlen és elgondolkodtató hasonlóság. Na, nem a kiüresedést illetően, hiszen Margot-ék az életkoruknál fogva sem tarthatnak ott, hogy ez jellemző legyen rájuk, hanem a két nő lehengerlő, a férfiakat egy pillanat alatt az ujjuk köré csavaró személyisége miatt. S amiatt, ahogy ez a két férfi képtelen nekik ellenállni. Victor a korban benne járó, de elképesztően fiatalos Marianne-nak ugyanúgy nem, mint a huszonéves Margot-nak, hiszen ő az, aki a hasonlóságaik miatt tökéletesen el tudja játszani Marianne fiatalabb „kiadását”, alakításával újabb bonyodalmakat és újabb párhuzamokat okozva a történetben…
Miközben a rendezőből is – a filmbéliből éppúgy, mint a filmet megalkotóból -, valamint mindkettő összes szereplőjéből árad a laza elegancia. Az a fajta hamisítatlan francia életérzés, az a végtelen nagyvonalúság, empátia és megbocsátani tudás, ami talán csak rájuk jellemző, s amiből nagyon kéne, nagyon lehetne mit tanulnunk. Már csak emiatt a finom, laza elegancia megtapasztalása miatt is javaslom, hogy szaladjanak a moziba.
Gyürky Katalin