A 2019. január 31-e és február 10-e között zajló 4. Magyar Filmszüret talán legtalányosabb, egyben sajnos művészi szempontból is a leginkább megkérdőjelezhető alkotását láthatta a közönség február 6-án délután. Kenyeres Bálint első nagyjátékfilmje, a magyar-német koprodukcióban készült Tegnap, amely 2018-ban a Locarnói Filmfesztiválon debütált, nézőt/embert próbáló mozi.
Az alkotás jól ismert, és a filmekben/regényekben sokszor visszatérő szüzsét vesz elő és feszeget: egy férfi történetét, akinek húsz évvel ezelőtt volt egy titokzatos szerelme, aki annyira beleégette magát a lelkébe, hogy ennyi év elteltével is minden áron meg akarja találni. S ehhez jó ürügyként szolgál a munkája. Victor Ganz ugyanis, a jómódú svájci építkezési vállalkozó, akit egyébként a kiváló színművész, Vlad Ivanov alakít, elvileg azért utazik Észak-Afrikába, konkrétan Marokkóba, hogy egy ott befulladni látszó vállalkozását helyrepofozza. Ám a valódi célja – s ez igen hamar kiderül – az egykori afrikai szerelme megtalálása, akit magában csak Soniának hív, de valójában még az igazi nevét sem tudja.
A nézőben már ekkor felmerül a kérdés: ha Victor még csak a nő hivatalos nevét sem ismeri, hogyan akar a nyomára bukkanni? Ám „vállalkozásában” nem csak ez lesz a gátló tényező. Franciául ugyan beszél némiképp, de a helyi nyelven nem tud megszólalni, így kutatása helyszínein gyakran az értetlenség akadályába is beleütközik. Talán ezért is van, hogy „jóakarói”, akik elvileg segíteni szeretnének neki, a nyelvi nehézségekből fakadóan a legképtelenebb helyekre küldik el „kutakodni”. Egészen a marokkói sivatag legmélyére, ahol aztán a néző már valóban nem tudja, hogy mit is akart a filmjével a rendező kifejezni. A sivatagi „professzorral” kapcsolatban például, aki a sivatagi kutyák megmentéséért fáradozik, végképp nem értjük, hogy milyen szerepet játszhatna a nő megtalálásában. De amikor Victor visszatér a városba, s mutatnak neki egy női hullát, arról sem derül ki, hogy a keresett Sonia-e egyáltalán, vagy sem, mindössze Victor rendkívül fura reakcióiból próbálhatunk következtetni valamire: a sírásból nevetőgörcsbe hajló, ájulásig menő „tünetek” talán azt mutatják, hogy Victor a keresett nőt látta maga előtt holtan.
De csak talán. Mert az egyébként feleséggel, Klarával (Johanna Ter Steege) és egy leánygyermekkel „rendelkező” főhős még a családjának sem hajlandó elárulni semmit. A felesége Afrikában is folyton „zaklatja” a telefonhívásaival, tudni akarja, hogy mit csinál a férje, s a szokásával ellentétben miért nem megy már haza, de Victor nem mond el neki se semmit. Olyannyira nem, hogy egy idő után elhajítja a telefonját is, s ekkor, lévén, hogy a sivatag kellős közepén van, azt hisszük, hogy ezt a kalandját bizony már nem éli túl.
De igen. Mindent túlél. S csak találgathatunk, hogy mit akart ezzel a talányos történettel, s ezzel a még titokzatosabb figurával kifejezni a rendező. A szerelem mindenhatóságát? Azt, hogy egy 50-es éveiben járó, tehát valószínűleg a kapuzárási pánikját átélő férfi képes a svájci jólétét és nyugodt családi állapotát felcserélni egy végelláthatatlan és veszélyes afrikai kalandra csak azért, hogy megtalálja a húsz évvel ezelőtti kedvesét? Igazából nem tudom megmondani. Akinek ezek után kedve támadt megnézni ezt a filmet, talán képes lesz megalkotni majd róla a saját kérdéseit és az azokra adott válaszait. Nekem ennyit sikerült ebből a filmélményből kihoznom.
Gyürky Katalin
Hozzászólások