A debreceni Őszi Fesztivál utolsó napján sem maradt élő színházi közvetítés nélkül az erre a műfajra éhes nézőközönség. Egy méltán híres, a keletkezése óta – azaz mindössze pár évtized alatt – klasszikussá vált dráma, Harold Pinter Senkiföldje című műve ihlette azt a színpadi adaptációt, amit az Apolló mozi jóvoltából lehetőség nyílt a Royal National Theatre Wyndham játszóhelyének színpadáról angol nyelven, magyar felirattal végigkövetni.
Az előadás rendezője, Sean Mathias azon túl, hogy nem kevesebbre vállalkozott, minthogy Harold Pinter egyik leghíresebb, az idős kort, az öregedést, az elmagányosodást, a jelentéktelenség-érzetet, s tegyük hozzá: a demenciát kendőzetlen őszinteséggel elénk táró drámáját színpadra adaptálja, mindezt számos kiváló, a nézőt magával ragadó, az eredeti mű mondanivalójához mégis maximálisan hű szakmai fogással élve tette. Mondhatnánk, hogy az már önmagában garancia a sikerre, ha egy rendező a dráma két főhősének, Hirstnek és Spoonernek a megformálását két csodálatos és méltán világhírű művészre, Patrick Stewartra és Ian McKellenre bízza. Azonban ez a két színész olyannyira ismeri és szereti egymást a magánéletben is – derült ki az előadást megelőző kisfilmből és az azt követő, szintén közvetített közönségtalálkozóból -, hogy a közöttük lévő több évtizedes barátság még talán a rendezőt meglepve is újabb energiákkal töltötte meg az előadást.
Ami nem más, mint egy végtelenített sakkjátszma. Ahol ez a két idős úr – Spooner Hirst lakásába való „betolakodása” után – folyamatosan túl akarja szárnyalni a másikat, folyamatosan bizonyítani akarja, hogy anno, fiatal korában, ő volt a sikeresebb mind a munkáját, mind pedig a nők meghódítását illetően. Ezt a látszólag „egyszerű” képletet azonban Pinter alaposan megbonyolítja azzal, hogy Hirst – főleg Hirst – emlékezete már ki-kihagyni látszik, összevissza beszél, hol az derül ki, tudja, kicsoda Spooner, hol pedig az, hogy fogalma sincs, kivel is áll szemben.
Hirst látható demenciájához – mely önmaga börtönébe zárja a személyiséget – a rendező, újabb remek fogással, kiváló helyszínt talált. Az egész előadás egyetlen szobában játszódik, amely a se ki, se be-érzetet nyújtva szintén egy börtönhöz hasonlít, illetve, kör alakú falával érzékelteti azt a szellemi és érzelmi „táncot” is, amit a szereplők egymással járnak. Mert a sakkjátszmában is, és a táncban is az a lényeg, hogy ki lép először, előbb, mint a másik. A két idős úr mellé így lép be a szintén remek alakítást nyújtó, a harmincas éveiben járó Foster (Damien Molony), és a negyvenes éveit taposó Briggs (Owen Teale), s antréjuk semmi másra nem jó, minthogy még inkább összezavarják a nézőt a viszonyokat illetően: Foster akár lehetne Hirst fia is – egy helyütt utal is erre a végig teljesen szöveghű előadásban –, de aztán a demens férfihoz való érzelemmentes, már-már megvető közeledése ezt megkérdőjelezi bennünk. Briggs pedig lehetne a szolga is, csakhogy néha ő az, aki – a trágár beszéde révén is – teljességgel uralkodni tud a másik három férfin.
S közben – a dráma miliőjének megfelelően – a szereplők folyamatosan isznak. A dráma s az előadás így az alkoholizmusról szóló látlelet is egyben, ahol a szereplők nem is akarják sem egymás, sem maguk előtt eltitkolni a függőségüket. Sőt, a minél több pohár legurítása is része a másikkal folytatott hatalmi harcnak. Miközben folyamatos a nosztalgiázás egy letűnt, talán soha nem volt világ iránt, amit nyugodtan szimbolizálhat a „senkiföldje” kifejezés. Csakhogy, látva ezt a kvartettet, s reménytelen vívódásaikat, azt érezzük – s a rendező ebben is zseniálisat alkotott –, hogy hiába egy berendezett szobában vannak, hogy Hirst hiába tartózkodik elvileg a saját lakása egyik szobájában, most vannak igazán a Senkiföldjén. Nem pedig a múltukban, akármilyen is volt az.
A dráma megírásának idejét, a ’70-es éveket a korhű jelmezek – egészen a mandzsettagombokig – és a szoba berendezése is hűen tükrözi. Az előadás a benne szereplők lenyűgöző játéka miatt mégis túlmutat a múlt századnak ezen az adott évtizedén: a meddő párbeszédek, a „hőzöngés”, a trágárság és az önpusztító életmód időtlenné, bármelyik korszakra érvényessé teszi a történetet. Amit már önmagában a két főszereplő összekacsintó, „fél szavakból is értem a másikat”- jellegű, épp ezért improvizálni is bármikor képes játékáért is érdemes megnézni.
Gyürky Katalin