A hazai mozik kínálatában a szeretet ünnepe elmúltával is találunk olyan megható történeteket, amelyek az emberi kapcsolatokra, azok javítására és javíthatóságára hívják fel a figyelmet. A Rachel Joyce nemzetközi bestselleréből készült, Hettie MacDonald rendezte Harold Fry valószínűtlen utazása ennek egy ékes példája. A filmet az Apolló moziban tekintettük meg.
Az alkotás beharangozójából annak, aki nem ismeri a regényt, amely alapján a történetet vászonra vitték, a sztori akár átlagosnak is tűnhet: adva van egy korban már jócskán benne járó, hetven körüli úriember, Harold Fry, aki egyszer csak kap egy levelet egy régi barátjától. Pontosabban a hospice-béli gondozóin keresztül érkezik hozzá az írásos üzenet, amelyben a végstádiumos rákkal küzdő hölgy, Queenie (Linda Bassett) arról tájékoztatja a szívének egykor kedves férfit, hogy sajnos nem sok van neki hátra. Harold Fry, aki – derül ki a retrospektív visszaemlékezésekkel jócskán tarkított alkotásból – hajlamos volt minden ilyesmit eddig maximum egy válaszlevéllel elintézni, ez esetben azonban meggondolja magát: nem adja fel a levelet, hanem – és itt válik izgalmassá a sztori – gyalog(!) elindul, hogy a zarándoklatával megmentse Queenie életét.
Ehhez persze kellett neki egy „lökés”: az egyik benzinkútnál egy fiatal eladó hölgytől arról értesült, hogy a szintén rákbeteg nagynénjét a hit mentette meg a haláltól. Az, hogy ő is és a hozzátartozói is hittek a gyógyulásában. Látszólag ez a sztori kell ahhoz, hogy Fry úgy döntsön: nekivág a nem kis, kb. nyolcszáz kilométeres távnak, amely a városa és a hospice-nek otthont adó település között feszül.
Ezen képsorokat látva akár azt is gondolhatnánk, hogy ettől kezdve a film a hitről fog szólni. De ez csak az egyik – még ha nem is elhanyagolható – szegmense lesz a történetnek. A zarándoklat során ugyanis a rengeteg, Harold és a felesége, Maureen (Penelope Wilson) múltját, együtt töltött éveiket, házasságuk viszontagságait felelevenítő képsorok alapján egy idő után rájövünk: Fry Queenie életéért gyalogolva gyakorlatilag nem is annyira egykori barátját akarja megmenteni, hanem vállalása mögött valami más, valami mélyen elfojtott, személyes indíték húzódik meg.
S a film ebben a vonatkozásban (is) zseniális: csak csöpögtetve, nagyon lassan és a feszültséget folyamatosan fokozó módon tájékoztat bennünket mindarról, amit Fry és a felesége a fiuk, a tehetséges és okos David (Earl Cave) kapcsán átélt. S ami persze rányomta a bélyegét az kapcsolatukra is. Először csak azt tudjuk meg, hogy a srácnak olyan kiválóak voltak a képességei, hogy felvették a Cambridge-i Egyetemre. Aztán azt, hogy ott nem bírta a nyomást, gyógyszerekhez és alkoholhoz folyamodott… S a fiú élete egy-egy epizódjának felvillantásából kezdjük összerakni és megérteni, hogy miért van az, hogy Fry és a felesége között egyáltalán nem felhőtlen a viszony… S hogy igazából Fry miért is indult útnak.
Így válik – legalábbis én így értelmezem – az egykori barát megmentése érdekében megkezdett vándorút valójában ürüggyé: jó ürüggyé arra, hogy Fry végre szembenézzen a saját és a családja múltjával, merjen végre valamit tenni – ha jó sokára is – a fiáért is, merjen végre vezekelni az évtizedes mulasztásaiért. A soha nem késő elve alapján.
Útja során – amelyre persze egy idő után a média is felkapja a fejét – ráadásul olyan emberekkel találkozik, olyan emberek segítik a vándorlását, akiknek a története egytől egyig „megér egy misét”. Mindegyik mond Fry-nak pár olyan mondatot, amelyet nemcsak ez a megkésett vándor, de mi is nyugodtan magunkkal vihetünk. Az életünk képletes útján, vagy a még meg nem valósított, de esetleg már tervbe vett tényleges zarándoklásunk során. S ezek a mondatok arra is jók, hogy a saját, eddig elvégezetlen feladatainkra is figyelmeztessenek bennünket.
Azt a „koppintást” leszámítva, hogy a Fry-hoz az útja során egy időre csatlakozók azt a képet idézik elénk, amikor az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb mozgóképes alkotásában, az idén harminc éves Forrest Gumpban a főhős futni kezdett, és egy szakaszon jó sokan futottak vele és utána, csodálatos és elgondolkodtató film Hettie MacDonald alkotása. Erejét az Oscar-díjas Jim Broadbent mint a film főszereplője most is lenyűgöző játéka ráadásul tovább fokozza.
Ne hagyják ki, ha tehetik. Lesz min gondolkodniuk utána.
Gyürky Katalin
Hozzászólások