Félve nyúlok a témához, mert nem akarok bunkónak, köcsögnek, gyökérnek tűnni. Sőt, ha józanul végiggondolom, büszke hajdú-bihari lény vagyok, s örülök annak, hogy valami jó az országban elsőként az én megyémben, az én szülőföldemen történik meg.
Bravó, csúcs, katartikus, hogy 2017-re eljutott valakinek az agyáig, hogy ez csakis így működik jól, s felemelő, hogy ez a forradalmi áttörés az ország egyik legszegényebb szegletében valósult meg.
Isten látja a lelkem, semmi rosszindulat nincs bennem. Sőt!
A helyszíni fotók azonban mindent elárulnak, fölösleges szavakat gépelnem hozzájuk.
Emberek állnak a peronon, az új térkövön, hangulatos növények közelében. Férfi cigarettával, lemoshatatlanul beletörődött, megedződött bihari arccal, zokni+szandál kombóban a vonat mellett, mögötte tizenévesek is készülnek rágyújtani, az egyik kreol tinilány (cigivel a szájában) pedig vélhetőleg áldott állapotban van.
Kolosszális, mindent magába foglaló, drámaian és kíméletlenül őszinte magyar jelenkép. Igen. Itt, s így élünk mi együtt errefelé. S majdnem tökéletesen jól is van ez így, pontosan úgy, ahogy van: keményen, csórón, büszkén, s magyarosan.
KB
Hozzászólások