Korántsem tartom véletlennek, hogy az Egy élet című filmmel párhuzamosan került a hazai mozikba az Érdekvédelmi terület című filmdráma. Mert amíg az első a prágai zsidó gyermekek náci haláltáboroktól való megmentéséről szól, a második ennek épp az ellenkezőjéről: az egyik leghírhedtebb náci vezető, Rudolf Höss és családja mindennapjaiba enged bepillantást Jonathan Glazer legújabb filmje, az auschwitzi haláltábor melletti rezidenciájukon zajló — látszólag gondtalan — életüket elénk tárva.
A cannes-i nagydíjas Érdekvédelmi terület önmagában is rendkívüli hatást gyakorol a nézőre, az Egy élet után megtekintve azonban még hatványozottabb élményt nyújt. Martin Amis azonos című, 2014-es regényét lazán adaptálja a film — hiszen a regény fő szála Höss feleségének egy német tiszt általi elcsábítása, ami itt nem játszik szerepet —, ám annál nagyobb hangsúlyt kap benne az irodalmi műben is szereplő auschwitzi haláltábor közvetlen szomszédságában felépített családi élet és életmód különböző szegmenseinek az érzékeltetése.
Jonathan Glazer elsősorban azzal hoz újat a holokauszt-filmek tematikájába, hogy ez esetben a zsidó emberek szenvedését csak közvetve érzékeljük. Ám épp ez a közvetett jelleg az, ami hátborzongató alkotássá növeli a sztorit: miközben a Höss-család vígan él az „auschwitzi paradicsomnak” nevezett házában és a mellette buján termő kertjében, folyamatosan halljuk a gázkamrák mormogását, az elégetendő emberek sikoltozását, a puskalövéseket. S ha mi halljuk, akkor nyilván hallja a Höss-család összes tagja is: a zsidók kivégzésében az egyik leginkább szakavatott magasrangú náci tiszt, Höss (Christian Friedel) mellett a felesége, Hedwig is, és az öt gyermekük is, meg az őket kiszolgáló összes — mint kiderül, nem zsidó, hanem helyi lakosokból verbuvált — személyzet is.
A rendezőnek az a zseniális fogása, hogy a szereplők ugyanazt hallják, amit mi, nézők, kétélű fegyverré is válhat, és ezzel Glazer nyilvánvalóan tisztában van. Ez ugyanis eredményezheti azt is, hogy egy idő után már nem halljuk meg, már nem figyelünk oda a halálos sikolyokra, ugyanúgy nem, ahogy valószínűleg a Höss-család legtöbb tagja sem. Megszokjuk, az „élmény” részének tartjuk, s ezáltal némileg közelebb kerülhetünk főleg az asszony, Hedwig magatartásának megértéséhez. Vagy pedig — s véleményem szerint az a jó, ha a fegyvernek inkább ez a vége sül el — mi, nézők éppen azon botránkozunk meg, hogy amit mi végig hallunk, arra hogy válhat süketté az a család, amelyik ott él a haláltáborból jövő hangforrás közvetlen közelében? S ha jó esetben ez utóbbi befogadói élményünk az erősebb, akkor Glazer filmje ismét el tudja érni azt a hatást, amit a holokausztról szóló alkotások általában: azt a meg nem értéssel keveredő viszolygást, amit a nácik szenvtelensége vált ki belőlünk. Az a perverz helyzet, amikor a halálgyárakban való ténykedés a náci végrehajtók szemében normális állapottá, „hétköznapi munkává” változik, amit csak még tovább tetéz a tisztek hozzátartozóinak fényűző élete és életmódja.
A filmben mindennek a letéteményese véleményem szerint nem is annyira Rudolf Höss — ő sokkal inkább bábnak tűnik a náci vezetés szemében —, hanem a Sandra Hüller zseniálisan alakította feleség, Hedwig, aki nemhogy nem undorodik mindattól, ami a szomszédságában zajlik, de büszke a csodálatosan ki- és felépített környezetére, és még akkor is ki akarja a „paradicsoma” előnyeit használni, amikor a férjét áthelyezik, és felmerül, hogy esetleg nem maradhatnak a házukban. A kényes és kényeztetésre váró feleség rideg érdekelvűsége önmagában hátborzongató, s hozzá képest eltörpül minden, körülötte néhanapján felbukkanó emberi gesztus. Például az őket meglátogató édesanyja hirtelen távozása, aki egy éjszaka — hallván a gázkamrák hangját — nem bír tovább a házban maradni. Vagy a gyerekek agresszív viselkedése – amely nyilvánvalóan a szomszédságukban zajló, rájuk tudat alatt ható tömeges emberirtás következménye.
S amikor mindezt látva — sőt, hallva — már úgy érezzük, hogy ezt nem lehet tovább fokozni, a film készítői olyan hatásos zenei betétekkel is szolgálnak, amelyek tökéletesen illenek a filmben ábrázolt helyzet abszurditásához. S mivel tudjuk, hogy hogyan zárult a törtélemnek ez a szakasza — nemcsak a zsidó áldozatok, de a náci németek szempontjából is —, egyáltalán nem probléma, hogy a film egy hétköznapinak, átlagosnak tűnő jelenetnél szakad meg. Rudolf Höss hosszas lépcsőzése a földszint – a mély – felé sokkal szimbolikusabbnak hat minden ennél konkrétabb záróakkordnál.
A filmet minden olyan nézőnek ajánlom, aki kicsit más szemszögből kívánja látni a holokauszt kimeríthetetlen témáját.
Gyürky Katalin
Hozzászólások