A debreceniek által nagy becsben tartott vízfolyás ma már korántsem hasonlít régi önmagára.
Nagy hatalmú folyó? Kiszáradt meder? Sajnos két, igencsak ellentétes kifejezéssel illethető a Debrecenen átfolyó Tócó patak, azonban nem pár nap alatt történt a változás.
A Debrecen nyugati részét átszelő patak forrása a település józsai városrészétől északra, Zelemér mellett, fűzfák és szántóföldek által uralt helyen található. Az emberek számára a városban való tájékozódáshoz könnyedén hozzásegítő támpontként és a természet számára létfontosságú célt szolgáló vízfolyás az életét benne és körülötte töltő élővilág számára maga volt a paradicsom. A mondatban múltidőt jelző szót gyanítom, hogy mindenkinek ízlelgetnie kell még, hiszen eddig nem volt olyan, hogy nincs Tócó.
Története
2020-ban tartott előadást a Tócó történetéről Papp József, Kós Károly-, Csokonai- és Podmaniczky-díjas helytörténeti kutató a Bem téri Méliusz-könyvtárban. Az előadásban a szakember a 14. századig visszavezette a patak történetét:
A vízfolyás múltját egészen a 14. századig nyomon lehet követni, hiszen 1316-ban, esetleg 1317-ben Debrecentől délre, Szepes környékén, a Tócó partján csata zajlott, melynek régészeti bizonyítékai is vannak. A következő mérföldkő a történelemben a 16. és 18. század közötti időszakból maradt ránk, városi utasítások formájában, hiszen ekkor a belvíz elvezetése érdekében több árkot is ástak, így nehéz megállapítani, hogy melyik árok lehetett a Tócó eredeti medre. Egy azonban biztos;
Ahol egyenes a meder, szinte biztosan mesterséges, ásott a nyomvonal.
Régészeti szempontból sem érdektelen a patak: partjáról több lelet is származik, az elsők a kőkorszakból, de réz- és a bronzkorból származó tárgyak, temetkezési helyek is előkerültek. A forrás elhelyezkedésnél említett Zelemérnél egy bronzkori földvár nyomai fedezhetőek fel, melyet valószínűleg azért építettek oda, mert a nagy víz segítette annak védelmét. A Tócóval párhuzamosan sírhalmok (kurgánok) sora is elhelyezkedik, melyeknek eddig csak egy részét kutatták.
1880 környékén így írtak a folyóról:
A medre olyan, mint egy nagy folyamé.
A ma már elképzelhetetlennek tűnő mondatot alátámasztja az a tény is, mi szerint évszázadokon keresztül Hajdú és Szabolcs vármegye határa, sőt az egri érsekség és a váradi püspökség határa is itt húzódott. A napjainkra már kiszáradt meder a 19. század közepén még olyan nagy vízhozammal rendelkezett, hogy vízimalmok működtek rajta.
A Debrecen és Józsa közötti macsi területet, a Tócó két partját még a 20. század első felében is macsi folyókaszálónak nevezték. További leletek igazolják, hogy az első, főként állattenyésztéssel foglalkozó emberek számára az, hogy letelepedtek a ma Debrecennek hívott helyen, minden bizonnyal közrejátszott ezen vízfolyás léte is.
Összességében tehát a Tócó nagy múlttal rendelkezik, azonban mi a helyzet a szomorú jelennel és a Civaqua-program által megálmodott jövővel?
Jelen
Ahogyan a cikk kiemelt képe is mutatja, a Tócó patak kiszáradt. Ennek elkerülése érdekében még 2021-ben kiírtak Civaqua-program néven egy, a Tócónak reményt adó közbeszerzést, amelyet ugyanezen év nyár végén a hajdúszoboszlói Aqua-General Szennyvíztechnológia-építő Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. nyert meg.
Jövő
A Civaqua Debrecen program lényege az eddig kiszáradt és a jövőben nem túl sok reménnyel kecsegtető területek (Vekeri-tó, Fancsikai-tavak, Nagyerdő) megmentése, vagy a már bekövetkezett katasztrófa visszafordítása. Maga a program hat tényezőből és három ütemből áll.
| 1. A CIVAQUA-program egy 40 évvel ezelőtt kitalált Hajdú-Bihar megyei vízügyi fejlesztés továbbgondolása. Az 1976-os terveket a 2000-es években porolták le, és dolgozták ki részletesen a CIVAQUA mai változatát. | 2. A CIVAQUA segítségével a Keleti-főcsatornából szállítanák el a Tisza vizét egy földalatti vezetéken keresztül egészen Debrecenig. A Hajdúhátság emelkedőjén szivattyú segítségével juttatnák át a vizet. | 3. Józsától északra a vezeték keresztezné a Tócó-patakot, így képes lenne a patak vizének pótlására, és a lassan kiszáradó Tócó újraélesztésére. A patak vize az új Debreceni Víztározóba folyna, ami a város délnyugati részének nyújtana friss, állandó vízfelületet. |
| 4. A vezeték Pallag irányában folytatódna, ahol újonnan létrehozott víztározókat töltene fel. A víztározókból kivezetett földalatti, csepegtetős öntözőcsövekkel (“drain-csövek”) hálóznák be a Nagyerdőt, mely közvetlenül a fák gyökérzetét locsolná. Ez megállíthatná a tölgyek csúcsszáradását, és a Nagyerdő lassú pusztulását. | 5. A víz ezután a Kondoros és a Cserei-éren keresztül összekötők segítségével egészen a Fancsikai-tavakig jutna, friss utánpótlással látva el a víztározókat. A kedvelt horgásztavak élővilága innentől nem lenne kiszolgáltatva az esővíz kiszámíthatatlan ingadozásainak, és a tavak állandó vízfelületekké alakulnának át. | 6. A vezeték végül a Vekeri-tóig tartana, és megoldaná annak folyamatos vízpótlását. A tóba visszaköltözhetne a vízi élővilág, és újjáéledne a tó körüli pihenő- és kirándulóövezet is. |
A kezdeményezés mindenképpen reményt ad mind a lakosok, mind az élővilág számára, azonban felmerül a kérdés, hogy régiónk melyik patakja/folyója/tava lesz a következő az aszály által létrejövő halállistán?