Alig ocsúdtunk fel Yorgos Lanthimos legutóbbi, megdöbbentő, egyben megdöbbentően profi alkotása, a Szegény párák után, a rendező máris előállt egy semmivel sem kevésbé sokkoló filmmel. Sőt, azt kell mondjam, még a tavaszi bravúrját is fölúlmúlja A kegyelem fajtái című mozijával: már-már Lars von Trier-i magasságokba emeli a nézője komfortzónából való teljes kizökkentését.
A Szegény párák jól bevált színészgárdáját – Emma Stone-nal és Willem Dafoe-val az élen – újraalkalmazva a görög származású rendező ezúttal egy trilógiával rukkolt elénk. Egy olyan háromosztatú sztorival, amelyet épp az azonos szereplők kötnek össze: a történet elvileg a három epizódban független egymástól. Vagy mégsem? Talán az írásomból kiderül.
A polgárpukkasztó rendező már a filmje címével „behúzza a csőbe” a nézőt: én legalábbis azt hittem, hogy valóban a kegyelemről, az irgalom bizonyos lehetőségeiről, eshetőségeiről fogok filmet nézni, amikor elindultam a moziba. Nos, bizonyos értelemben ez így is van, csak épp jókora lanthimos-i csavarral megspékelve. Hisz mindhárom történet – amelyek ezáltal mégiscsak valamiféle egységet képeznek – egyfajta megszabadulást jelent valamiféle ősbűntől, miközben a megszabadulás úgy lesz megváltássá, hogy azonnal egy újabb bűnbeesést feltételez. Amivel az elnyerhető kegyelem is azonnal relatívvá válik.
Ez történik az első, már-már mefisztói mélységekbe taszító részben, ahol a Jessi Plemons játszotta Robert minden tekintetben ki van szolgáltatva annak az ördögi figurának, Raymondnak (Willem Dafoe), aki még azt is meghatározza, hogy „beosztottja” mennyit ehet és mikor élhet nemi életet a feleségével. Meg persze azt is, hogy annak érdekében, hogy benne maradhasson az ő ördögi kegyeiben, milyen soron következő bűnt kell elkövetnie. Lanthimos ezen epizódjában Robert épp a küszöbön álló, neki kiszabott bűnelkövetés ellen lázad fel, aminek következménye az ördögi „kegy” azonnali megvonása. Ám a görög rendezőtől senki ne várja, hogy nála az ördögtől való ilyetén megszabadulás egyfajta vegytiszta állapotot, egyfajta tényleges kegyelmi helyzetet eredményez: itt ugyanis azzal a fájdalmas ténnyel szembesülünk, mégpedig a gonosztól való függés tökéletes pszichés képletével egyetemben, hogy hiába a lázadás, a Plemons alakította karakter nyugalmának és normális életének végleg befellegzett…
A második – egyben véleményem szerint a trilógia legkevésbé sikerült – epizódjában egy fura házassági válságba csöppenünk, ahol a jelen esetben Danielt, a rendőrt alakító Plemons és tudós felesége, az Emma Stone játszta Liz orgiákkal, féltékenykedéssel, egymás személyiségének a megkérdőjelezésével és kegyetlen brutalitással, öncsonkítással tarkított kapcsolatában a fő kérdés az lesz: meddig menjünk el a másik szeretetének – vagy épp gyűlöletének –, tehát a figyelmének meg- és fenntartása érdekében? Hol húzzuk meg az „én” és a „mi” határát, pláne, ha a határok kései vagy nem kellő erejű meghúzása már az életünket veszélyezteti? A megváltás ugyanis egy ilyen szenvedélyes viszonyban könnyen a halál lehet, de figyelmeztetek mindenkit: Lanthimosnál még a halál ténye sem egyértelmű…
A halál mint egyfajta kegyelmi állapot kategóriájából a harmadik epizód végképp kizökkent: egy szekta mindennapjaiba csöppenünk, ahol épp a már beállt halál visszaalakításán, életté visszarendezésén „dolgoznak”. Az ebben a részben is az egyik főszerepet, az Emily karakterét játszó Emma Stone dilemmája itt első látásra nagyon is hétköznapi: a férjét és a gyermekét válassza-e, vagy a szektát, amely a néző számára korántsem egyértelmű előnyökkel kecsegtet. Ám a történet előrehaladtával itt is az derül ki, hogy bármelyik opció is legyen az erősebb, kegyelmet mindkettő csak ideig-óráig adhat. Nincs jó döntés, mert a férj legalább annyira őrült figura, mint a testek „tisztaságán” alapuló, ezzel a kritériummal a tagjává tévő szekta.
Megváltás, kegyelem tehát csak nagyon elvétve vagy relatíve, kegyetlenség, nemcsak testi, de lelki gyötrelmek azonban annál inkább jelen vannak Lanthimos legújabb, monumentális, majdnem három órás filmjében. Csak erős idegzetűeknek, és az élet brutális okdalával szembenézni merő nézőknek ajánlom ezt a filmet.
Az Apolló mozi naponta kétszer is vetíti.
Gyürky Katalin