A felvezetőmben a látlelet szót használtam, mert a film tulajdonképpen abból a tendenciából indul ki, hogy ma már a párkeresők nagy többsége igyekszik az interneten rátalálni a szerelemre. Igen ám, de az alkotás főhőse, a Juliette Binoche alakította Claire az ötvenes évei elején jár, elvált, két nagyfiú édesanyja, és komoly szakmai tekintély: irodalmat tanít az egyik egyetem bölcsészkarán. Róla nem feltételeznénk, hogy a volt férjét, Gilles-t (Charles Berling) kiheverendő, a közösségi média oldalait kívánja használni boldogsága újbóli megtalálásához. Ám szimptomatikus, hogy a film egy pszichiáter, Dr. Catherine Bormans (Nicole Garcia) szobájában kezdődik: vagyis rögtön a történet elején értesülünk róla, hogy a kialakult élethelyzete miatt Claire végtelenül boldogtalan, főleg azóta, hogy a férje után „felszedett”, nála jóval fiatalabb szeretője, Ludovic (Guillaume Gouix) is faképnél hagyta.
Ez az egyébként tényleg tekintélyt sugárzó hölgy a film során végig a pszichiátere tükrében, annak „vigyázó szemei” kereszttüzében meséli a létező vagy épp nem létező szerelmi életét. S itt a „nem létezőn” van a hangsúly: mint mondja, annyira hiányzik neki a párkapcsolat, s igen, nem titkolja: a szex is, hogy elkeseredésében merész húzásra szánja el magát. Az egyik közösségi médián keresztül magát 25(!), tehát a valós korához képest fele annyi idősnek adja ki, s nem kell soká várnia, a korban a 25 éves lányhoz illő Alex (François Civil) vissza is jelez neki… S elkezdődik közöttük egy rendkívül izgalmas kommunikáció, először írásban, aztán már szóban, telefonon is, s egyértelmű, hogy egymásba is szeretnek. Csakhogy Claire-nek – mivel a fiú egyre inkább sürgetné a személyes találkozást – döntenie kell: találkozik a fiúval, s ezzel leleplezi a korát és a hazugságait, vagy leépíti a srácot, miközben majd megszakad érte a szíve…
S a film valójában ezen a ponton „indul be” igazán. Hiszen hazudni nyilván sokan hazudnak ily módon önmagukról az interneten, de amit Safy Nebbou alkotása ezután láttat, az semmiképp se szokványos. A történet ugyanis a folytatással kapcsolatban végigjátssza az összes lehetséges – Claire által elképzelt – opciót. Mivel a hölgy irodalmár, így a regényekből táplálkozva nagyon is jól tudja, hogy „nem csak egyféle vég lehetséges”. Lehetségessé válik Claire önző szempontja, lehetőség adódik arra, hogy a fiú érzelmeit védje az adott végkifejlet, s lehetséges bizony tragikus vég is egy ilyen, egymást felperzselő találkozás – még akkor is, ha a neten keresztül történt – de tényleg „végzetes” találkozás esetén. S azért is kiváló a film, mert a végén elgondolkodhatunk rajta, illetve eldönthetjük, hogy egyfelől vajon mi melyik utat választottuk volna egy ehhez hasonló helyzetben, másfelől az ex és az általa okozott sérülés kapcsán is nagyon sokat tanulhatunk. Arról, hogy ezt hogyan lehet, egyáltalán, lehet-e kezelni, gyógyítani, illetve, hogy akár akaratlanul is hány embert bántunk meg csak azért, mert valaki az életünk során egy ekkora traumát okozott nekünk.
Gyönyörű és okos film tehát Safy Nebbou alkotása, amelynek mindezek mellett Juliette Binoche alakítása a valódi fűszere: ez a nő képes arra, hogy ha kell, harminc évesnek, ha kell, hetven évesnek nézzen ki a kamera előtt. Érdemes megfigyelni, hogy amikor belehabarodik az egyelőre virtuális, nála feleannyi idős srácba, tényleg úgy néz ki, mint egy húszas évei végén járó bombázó, amikor azonban fájnak neki a dolgok, amikor az exférjéről nyilatkozik a pszichiáterének, ráncos „vénasszonnyá” változik. A film ezáltal a lelki béke vagy küzdelem külsőnkön való tükröződésének is zseniális látlelete.
Ne hagyják ki ezt a csodálatos és rendkívül tanulságos filmet. Debrecenben az Apolló mozi már a műsorára is tűzte.
Gyürky Katalin
Hozzászólások