A hagyományosnak mondható Traviata-feldolgozásokhoz, s főleg a hősnő, Violetta megszokott szerepéhez képest új, több szempontból unikális rendezés született Debrecenben annak a Nadine Duffaut francia rendezőnőnek köszönhetően, aki egyáltalán nem ismeretlen a debreceni színházba járó közönség számára. A Bohémélet, a Carmen, az Egy halálraítélt utolsó napja megrendezése után Duffaut mostani debreceni „vállalkozása”, Verdi Traviatájának színrevitele szintén nem okoz csalódást.
Főleg azok számára nem, akik a zeneszerző klasszikus dallamai mellett arra is kíváncsiak, mi történik, ha a 19. század közepén játszódó történet egy évszázaddal későbbre, 1945-re „tolódik”, s helyszínéül az a párizsi luxushotel, az a Lutetia válik, amely egyfelől a Gestapo székhelyéül szolgált, amikor a németek megszállták Franciaországot, másfelől a háború után a koncentrációs táborból hazatértek számára kórházként funkcionált.
Az 1. felvonás fényűző, a francia art déco stílusában épült hotelképe tökéletesen megfelel a hősnő – az ebben a rendezői koncepcióban a németekkel korraboláló hősnő – Violetta életmódjának érzékeltetésére. A talmi csillogás, a gazdagság, az érdekkapcsolatok, a német tisztek vágyainak kiszolgálása uralja a hotelt, ám a Violetta szerepét zseniálisan megformáló művésznő, Kolonits Klára játékán keresztül már ekkor érezzük, hogy ez a nő a felszínes jól-léte ellenére nem boldog. S nemcsak az egyre fokozódó tüdőbaja az oka a boldogtalanságának. Érezzük, hogy ez a fiatal nő önmagával kerül komoly konfliktusba: belső küzdelmet folytat amiatt, hogy hazájában franciaként az ellenséget, a németeket „szolgálja”. Tehát Duffaut értelmezésében mintegy Violetta karakterén belül, egy személyen belül ütközik össze a francia és a német háborús érdek. Ennek a belső vívódásnak az érzékeltetéséhez a hotel berendezésének központi eleme, a törött, matt tükör rendkívül alkalmas: Violetta ebbe belenézve próbálja önmagát értelmezni, próbál önmagára rátalálni, tetteit felfogni, feldolgozni, ám a tükör, épp azért, mert homályos, valódi képet nem mutathat számára: egyelőre nem segíti ezt az útról letért nőt (a traviata szó jelentésének megfelelően) a jó útra térésben. Hogy mennyire nem, azt az is érzékelteti, hogy belső konfliktusa csúcsán a tükörhöz hozzá is vág egy üvegpoharat, mert érzi, úgyse azt látja benne, amit igazán látni szeretne magáról.
Ebből a szempontból, Nadine Duffaut unikális koncepciójának megfelelően szinte sorsszerűnek tekinthető, hogy Violetta a németeket „szolgálva” nem egy német tisztbe, hanem egy francia fiatalemberbe szeret halálosan bele. Mintha a benne dúló belső konfliktust a sors ezzel próbálná enyhíteni, az eltévedt, útról letért nő helyzetét némiképp helyrehozni. Ám hogy ez a helyrehozatal mennyire nehéz, mennyire a német-francia ellentéten is múlik, jól érzékelteti, hogy Violetta ebben a rendezői koncepcióban – a benne látványosan dúló belső konfliktusa miatt – az elején nemcsak, hogy magának se meri bevallani a francia fiatalember, Alfred iránti szerelmét, hanem még „játszik” is a fiúval, megleckézteti, kigúnyolja. Azaz ez a Violetta, az általában angyali nőnek beállított Violettákhoz képest mer, tud unszimpatikus is lenni. Tudna úgy dönteni, hogy mégis a vele nyíltan erőszakoskodó báró kitartottja, a német tisztek vágyainak kiszolgálója marad.
Ám rájön, hogy az Alfred iránt érzett szerelme ennél jóval erősebb. Ezért nem véletlen, hogy a 2. felvonásban, ahol a hotel egyik tágas lakosztályában már együtt él a fiatalemberrel, látszólag teljes boldogságban, a hamis képet mutató tükör szerepe háttérbe szorul. Egészen addig nincs rá szükség, amíg meg nem érkezik Alfred apja, Georges, aki újabb válaszút elé állítja a lányt azzal, hogy fiát „visszaköveteli” tőle. Az Alfredot remekül alakító Boncsér Gergely játéka mellett mindenképpen ki szeretném emelni az apát játszó Florin Estefan alakítását: Violettával folytatott „párharcuk”, az egymás iránt tisztelettel, s már-már szeretettel telített „összecsapásuk” a darab egyik csúcspontjának tekinthető. De nemcsak a lenyűgöző alakításuk miatt. Hanem azért is, mert Nadine Duffaut-nak itt ismét sikerült a történetbe egy rendkívül hatásos elemet „csempésznie”: a fiát „visszakövetelő” Georges Germont itt nem egyedül érkezik Violettához, hanem hozza magával másik gyermekét, a lányát, akinek a házassága kerül veszélybe akkor, ha a fia, Alfred nem hagyja el kétes hírű élettársát, s nem tér vissza a családjához. A lány további sorsával való „zsarolás”, érzelmi ráhatás erősségét fokozza, hogy a lány meg se szólal, csak jelen van. S jelenléte elég ahhoz, hogy Violetta életét eldöntse, s a jellemét eddig hamisnak láttatott tükör szerepét újra előtérbe helyezze.
Mert a szerelmét és az életét a fiú családjának boldogságáért feláldozó hősnő képéhez itt az is hozzátartozik, hogy a 3. felvonásban a nagybeteg Violetta már végképp nem egy naiv kislányként van jelen. Hangsúlyozom, Nadine Duffaut rendezésében soha nem is volt így jelen, de azzal, hogy a darab végén, a halála előtt egy lenyírt hajú, megcsúnyult, ám döntései következményeit büszkén vállaló, s a közelgő halált méltósággal elfogadni képes nőt látunk benne viszont, még inkább módosítja az eddigi Violetta-képünket. Olyannyira, hogy az újra központi helyre állított tükör a lenyírt hajú nő számára szükségtelenné válik: most már tudja, ki is ő valójában, nem akarja azt a homályos tükörből megtudni, ezért letakarja azt. S rendkívül erős párhuzam, hatás, hogy akkor, amikor a majdnem kopasz Violetta letakarja a tükröt, a háttérben, egy kivetítőn azt a korabeli képsort látjuk, amikor a koncentrációs táborból a szintén majdnem kopasz egykori foglyok megérkeznek a szállodába, gyógyulni. Tehát a nagybeteg, hajától és női szépségétől megfosztott Violetta tükör nélkül is tudja: távoznia kell az életből, már nemcsak azért, mert későn jött Alfred apjának megbocsátása, sőt, későn jött vissza hozzá maga Alfred is, hanem azért is, mert át kell adnia a helyét a szintén minden poklot megjárt egykori foglyoknak, hogy azok itt, a Lutetiában felépülhessenek, élhessenek — helyette is.
Nadine Duffaut kiváló rendezése, a művészek rendkívüli játéka, a zenekarnak köszönhető csodálatos muzsika, a Franciaországból Debrecenbe szállított díszletelemek találó mivolta külön-külön is képes lenyűgözni a nézőt. A négy „elem” együttes jelenléte, egymást erősítő hatása viszont kétségtelenül feledhetetlen élményt nyújt, melyet semmiképp se érdemes kihagyni.
Gyürky Katalin
Fotó: MTI