A debreceni színházkedvelő közönség idén nem szűkölködött Traviata-előadásokban. Hiszen az ifj. Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című regénye ihlette Verdi-operának 2016-ban már három, s három egymástól teljesen eltérő színpadi adaptációját volt alkalma megtekinteni. Ez év februárjában az Apolló mozi vetítése a londoni Royal Opera House-ból egy klasszikus balett-előadásban mutatta be a 19. századi tragikus sorsú kurtizán életét, április elején a Csokonai Színházban Nadine Duffaut rendezése szokatlan közegbe, a II. világháború történései közé helyezte opera formájában Verdi halhatatlan klasszikusát, június 24-én pedig az egri Gárdonyi Géza Színház, az Inversedance Fodor Zoltán Társulat, valamint a Nemzeti Táncszínház koprodukciójában – a debreceni szabadtéri színpadon először képviselve ezt a műfajt – egy opera-táncátiratot láthatott a Traviátáért rajongó közönség.
S ahogy a saját műfajában a korábbi két előadásról, így erről az adaptációról is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A két részre osztott táncelőadást már önmagában az unikálissá teszi, hogy a két felvonást nem ugyanaz a koreográfus álmodta színpadra. Az I. rész Topolánszky Tamás, a 2. rész Fodor Zoltán nevéhez köthető, ám a két alkotó egymástól eltérő elképzelései, művészi látásmódja, táncnyelve itt nemhogy „ütötte” volna egymást, hanem – a sajátos, egyedi koncepciót mindvégig megőrizve – gyönyörűen kiegészítette egymást.
A klasszikus történet táncnyelvre fordítása során itt ugyanis mindkét részben az egyén és a tömeg viszonyát, konfliktusát, az egyén tömeggel szembeni tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát látjuk, ez a motívum határozza meg az előadást. Így – szokatlan s szintén unikális módon – Violetta élettörténetét is aszerint követhetjük végig, hogy épp milyen a viszonya az őt körülvevő tömeghez.
Az első rész elején Topolánszky Tamás koreográfiája Violetta tömeghez idomulását sejteti: a tisztaságot, illetve a tisztaságra vágyást szimbolizáló fehér ruhájában egymással azonos fekete ruhát viselő férfiak körében pillantjuk meg, akiknek a személytelensége, az ugyanolyansága, a tucat-jellege Violetta „munkájára” utal: a számtalan férfival való kapcsolatára, akik közül egyik se tűnik fel vagy tűnik ki neki a többiek közül. S miután ezek a férfiak – szintén a pénzkeresetére utalva – levetkőztetik, s megkapja lila báli ruháját, azzal már ő nem fog kitűnni a színpadra érkező nőtársai közül: ezek a ruhák, egyenöltözetek, színek azt jelzik tehát, hogy Violetta itt még a tömeg része, s nem ő, hanem az őt kiszemelő Alfredo az, aki kilóg ebből a talmi élvezetekbe menekülő báli forgatagból. Annyira kilóg, hogy Violetta maga se akarja elhinni, hogy épp ő, a tömeg egy része/részlete kell ennek a férfinak…
Az első rész koreográfiáját, a kizárólag fiatalokból álló társulat csodálatos táncát, a tömeg és az egyéniség ellentétét tükröző mondanivalót a puritán, ám annál „beszédesebb” díszlet is segíti. A Mira János készítette díszlet itt az 1.részben mindössze egy nagy, szürke és kopott falból és kapukra osztott oldalfalakból áll. A szürke, kopott fal egyértelműen Violetta szégyenletes életvitelére, tömeghez tartozására utal, ám szimbolikus, hogy ezt a falat rögtön az első jelenetben eltolja magától. Ez a gesztus vetíti előre, hogy az Alfredóval való kapcsolata új életet, tiszta érzelmeket, s tegyük hozzá, a személytelensége után személyiséget kölcsönöz majd neki, csak hátra kell hagynia az eddigi – a cím is sugallta – téves életútját, s be kell lépnie valamelyik kapun, amely az új/újfajta élet lehetőségének szimbólumaként hívogatja. S ez még ebben az első részben meg is történik: a szürke fal szétnyílik, s megérkezik a színre Alfredo és Violetta közös, új és boldog életét jelképező hitvesi ágya, az erotikusan odaterített vörös kendőjével.
A kendő megjelenése csak megerősíti addigi érzetünket: ebben az előadásban bizony minden a helyén van. A legapróbb díszletelemek is jelentenek valamit, a legapróbb, legfinomabb mozdulatok is tele vannak érzelemmel. Az 1. felvonás végén a tömegből kiváló Violetta és Alfredo szerelmi jelenete után az Alfredo apja, Geroges Germont és Violetta közötti „párharc” is minden érzelmi húrt megpendít: azt a szeretettel és gyűlölettel teli tiszteletet tükrözi, ami a fiatalokat szétválasztó apai kérés ellenére mind a lányban, mind Georges-ben ott munkál a másik iránt.
A II. felvonás jelmezei Fodor Zoltán koreográfiájának köszönhetően az I. felvonás színes ruhái után döbbenetes hatást keltenek: mindenki fekete ruhás, fehér maszkos alakként jelenik meg a színen. Ám a két felvonás közötti erős kontraszt valójában folytonosságot jelez: az itteni teljesen egységes jelmezek, melyek Zeke Edit munkáját dicsérik, ismét a személytelen tömeget jelzik, illetve az ugyanilyen ruhában felakasztott embernagyságú bábuk a személytelenségbe való belepusztulás lehetőségét is előrevetítik. S Violetta szintén fekete ruhája azt mutatja, hogy az Alfredo szerelme által személyiséggé vált, tömegből kivált lány az apa kérésének megfelelően ismét visszatért a tömegbe, ismét egy lett a sok közül Douphol báró oldalán, s megint Alfredo az, aki egyéniségéként – a helyzetet nem értve – harcol Violetta elveszített szerelméért.
S hogy a személytelenség mennyire pusztító, lélekölő, gyilkos bír lenni, azt nemcsak a felakasztott bábuk jelzik, hanem az is, hogy épp ezek az Alfredo szerelmén s odaadásán jót szórakozó „egyenruhás” fekete alakok fogják az ekkor már nagybeteg Violettát a halálos ágyára fektetni…
Ebben a feldolgozásban tehát nemcsak a szerelmükért harcoló egyéniségek tragédiáját, hanem ezzel együtt az újra meg újra esélyes tucattá válás, személyiségvesztés tragédiáját, a tömeg lehúzó erejét is ábrázolják az alkotók. S talán az a legfélelmetesebb, hogy amikor Violetta haláltusája közben azon a bizonyos falon túlról megjelennek – ismét rendkívül találó elemként – a túlvilági szellemek, akik alig várják a lány megérkeztét – mivel megint egyforma öltözékben vannak, ismét személytelen létet, még a túlvilágon is tucathoz idomuló szellemlétet ígérnek Violettának. Ezért sem véletlen, hogy Violetta nem akar túl hamar közéjük tartozni, főleg, hogy közben megérkezik hozzá Alfredo, aki már mindent megértett, s megbocsátott mind a lánynak, mind pedig az apjának.
De már késő. Az életében is jórészt a személytelen tömeghez tartozó, mert a sorsa odairányította Violettának távoznia kell a tucatszellemek közé.
Kivitelezés tekintetében pedig a távozása az addig is lenyűgöző est fénypontja: ahogy a csupa fekete közegbe halálakor fentről fehér kamélia-virágszirmok hullanak rá, s ahogy ezekből a virágszirmokból a végén összeáll a fehér szoknyája, az minden szempontból páratlan megoldás. Főleg, hogy az eddigiek ismeretében tudjuk: a fehér szoknya, ahogy az elején, itt és most is a tisztaságra törekvést, a sorból való kilógás vágyát jelképezi, s annak tragédiáját, hogy Violettának ezt az igaz szerelem csak ideig-óráig tette lehetővé, s hiába a fehér ruhája, a túlvilágon sem részesülhet benne.
Gyürky Katalin
Hozzászólások