A Magyarázat mindenre és az Elfogy a levegő után itt egy újabb, a magyar közoktatás állapotáról súlyos kritikát megfogalmazó film: Szimler Bálint Fekete pontja, amely némiképp egyesíti is a fent megjelölt, hasonló tematikájú alkotások szüzséjét. Hisz nem csak egy diák oldaláról – lásd a Magyarázat mindenre érettségi előtt álló főhősét –, és nem pusztán egy pedagógus szemszögéből – az Elfogy a levegő magyartanára oldaláról – fogja meg mindazt, amit nem is biztos, hogy látni szeretnénk. Szimler mégis megmutatja nekünk. E kettő ötvözetét tárja elénk, olyan erővel, hogy a fal adja a másikat.
Ez a szatíra formájába burkolt társadalomkritika egyébként a rendező részéről önéletrajzi ihletésű: kilenc éves volt, amikor a szüleivel hazaköltöztek Amerikából, és a magyar iskolába ezek után az alkotónak nagyon nehéz volt beilleszkednie. Filmje hősével, a tizenegy éves Palkóval (Paul Mátis) hasonló történik: Németországból hazaköltözvén a jóval liberálisabb szemléletű német oktatási rendszer után a magyar a maga kommunizmusból itt maradt módszereivel – meg persze az azóta kiépített tankerületi rendszerrel – minden, csak nem egy kiskamasz álma.
Szimler filmje azt tükrözi, hogy mennyire nem az. Mintha egy receptre felírt gyógyszert túladagolnának nekünk, és méreggé válna a szervezetünkben: körülbelül ezt érezzük a film képkockái láttán. Mert már az is sok, ahogyan a tanévnyitón a földre lecsüccsenő Palkót felállítják – nemcsak azért, mert az ünnepségen állni ildomos, hanem azért is, mert csupán a sorra elájuló nebulóknak van „joga” a földön heverészni. Pláne sokká válik mindaz, amit látunk, amikor egy-egy tantestületi értekezletbe vagy egy-egy tanórába pillantunk bele, ahol a megfáradt, enervált, de annál nagyobb öntudattal bíró, elnézést, hogy kimondom, de „stupid” pedagógusok osztják egymás között, és a gyerekek felé is – az észt. A szatíra hatásfokának javítása érdekében nyilván elnagyolt karakterekről van szó, ám, aki volt általános iskolás – és a nézők mindegyike volt az – fájdalmasan ráismer bennük egy-egy tanárára.
Nem csoda, ha ebbe a rendszerbe Palkó képtelen beilleszkedni. Például nem hajlandó megenni a német reformkonyha után a magyar menzakaját – és szisztematikusan egy, az iskolaudvaron kóborló macskát etet meg a neki nem tetsző eledellel. Óriási – egyébként a megfáradt tanárok részéről pótcselekvésnek beillő – „felháborodás” keltve ezzel. Ám a beilleszkedési nehézség nem csak őrá vonatkozik. Érkezik ugyanis egy fiatal és agilis tanárnő, Juci (Mészöly Anna csodálatos alakításában) az iskolába, aki szintén nem hajlandó olyan módszerekkel oktatni például Petőfi Sándort, ahogyan azt a közoktatási rendszer és a tanterv elvárná. És ő az, aki a gyermekek lelkére is igyekszik odafigyelni, nem csak mechanikusan végigvezetni őket a tankönyv anyagán.
Palkó és Juci találkozása, Juci jó szándékú segíteni akarása a kisfiú és a tesitanára „összecsapásakor” kulminálódik, de korántsem úgy, ahogyan azt egy reményt keltő filmben elvárnánk. Mert itt nem Palkó és Juci oldalára billen a mérleg. Azért nem, mert ez minden, csak nem egy reményt keltő alkotás. Nem akar az lenni. Fájdalmat kiváltó akar lenni, szembesítő akar lenni, s mindez sikerül is neki. Csak egyvalami nem sikerül: nem érezzük – mert még ezzel kapcsolatban is elveszi tőlünk a reményt –, hogy itt bármi is záros határidőn belül megváltozna. Azt tükrözi Szimler filmje, hogy ez jobb nem, inkább csak rosszabb lesz. Enervált tanárok és neveletlen kölkök hada fog itt még jó ideig közoktatást „mímelni”. Ahol, ha kihullik egy ablaküveg – a film egyik legszimbolikusabb jeleneteként –, a megjavítására hónapokat kell várni, mert „meg kell rá pályázni a pénzt”, az meg édesmindegy, hogy közben gyerekek eshetnek ki rajta, vagy épp a hideg süvít be az ily módon foghíjassá vált nyílászáró-rendszeren.
Jelzem még egyszer: ha megnézik a Fekete pontot, fájni fog. Nem gyógyszerként, hanem méregként hat. De Szimler filmje után legalább egyértelmű, hogy mi okozza a fájdalmat.
Az alkotást az Apolló mozi vetíti.
Gyürky Katalin
Hozzászólások