Acélhölgyek – többek között ezzel az izgalmas filmcímmel csalogatta a nézőit a debreceni Apolló mozi Finn Filmnapok című rendezvénysorozata 2022. november 9-én. Nos, ha valamiben „acélosak” a Pamela Tola rendezte alkotás hősnői, akkor az a humoruk, illetve az öniróniájuk. Mert az önreflexió terén tényleg nagyon „kemények”.
Pamela Tola filmje tulajdonképpen egy pikareszk történet, amelynek, mint bármely más, utazással kapcsolatos művészeti alkotásnak a „mellékhatása”, akár kívánt, akár kevésbé óhajtott velejárója a személyiségfejlődés. Ami az utazással, azaz a térben való előrehaladással karöltve általában a főhős életkorában is előrefelé haladást, öregedést, érést szokott feltételezni.
Ezeket a pikareszk-történetekre jellemző jegyeket „lovagolja meg” a rendező akkor, amikor a hetvenöt éves főhőse, Inkeri (Leena Uotila), miután egy összezörrenés közben palacsintasütővel leütötte a férjét, Tapiót (Heikki Nousiainen), a tette következménye elől menekülve, s két lánytestvérét a kocsijában maga mögé ültetve utazásba fog. Csakhogy a nővérek itt – bár térbelileg előrefelé haladnak – időben, mivel a további öregedéshez már végképp semmi kedvük, inkább visszafelé mennek, azaz erős nosztalgiázásba fognak.
Ami persze beleillik a pikareszk-történetek személyiségfejlesztő jellegébe, csak épp inverz módon. A „három nővér” ugyanis a velük kamasz- vagy épp egyetemista korukban történtek felidézésével, az egykoron átélt szerelmeik helyszíneinek felkutatásával nem a jelenkori, hanem a múltbéli önmagukat akarják megérteni: azt, hogy az egykori tetteik miatt hogyan lettek azzá, akiknek ma mondhatják magukat. S teszik mindezt azzal a fent említett, valóban „acélos” humorral, öniróniával, ami nemcsak, hogy átsegíti őket a kínos helyzeteken – hisz a múltidézésbe például – kellő alkoholmennyiség után – egy harmincéves „csődőr” felszedése is belefér az egyik nővér, Sylvi (Saara Pakkasvirta) részéről –, hanem az északi népek, köztük a finnek „sótlanságáról” szóló mítoszt is egy életre lebomlasztják bennünk.
Pláne úgy, hogy az önmagában is egy teljes film forgatókönyvét kitevő visszafelé utazás közben zajlik egy másik úton levés is a történetben: egy, a nővérekével teljesen ellentétes tartalmú és célú helyváltoztatás. Inkeri közelgő születésnapját ugyanis akarnok lánya, Maija (Pirjo Lonka) „vezényletére” vejestül, unokástul, teljes pereputtyostul, na meg a közben az leütése után „újjászületett” férjestül a „mama” otthonában akarták megünnepelni.
De mivel Inkeri váratlanul távozott otthonról, így a família úgy dönt, hogy utánaered, és ott, ahol a nyomára bukkan, megrendezi számára az ünnepséget. S a két utazás nem csak térben halad egymással szemben, hanem időben is. Amíg a nővéreké visszafelé halad, az őket kergető családé előrefelé: hisz az ünnepséggel egyrészt a maga hetvenöt évére akarja figyelmeztetni Inkerit, na meg arra, hogy ne akarjon semmit se változtatni a „jól bevált” életén.
S a két törekvés: a nővérek nosztalgikus önkeresése, és az ezt keresztező család ezzel ellentétes céljai olyasfajta abszurd családmesébe torkollnak, ahol gyakorlatilag mindenki kifordul önmagából. Mert ki így, ki úgy, de rájön: ahogy eddig élt, az tarthatatlan, értelmetlen. A lecke tehát fel van adva, pontosabban, az utazási tapasztalatok feladták a szereplők számára a leckét, akiknek innentől egyetlen dolga akad: nyertesen kijönni az új, teljesen váratlan szituációból.
Szórakoztató, egyben nagyon tanulságos Pamela Tola filmje, amelynek a megtekintését nem csak idősödő hölgyeknek ajánlom.
Gyürky Katalin