Oly sokszor indítottam már a jegyzeteimet másoktól kölcsönvett, magaménak érzett idézetekkel, úgyhogy, ahogyan a klasszikusok szokták, ezúttal magamtól ragadok ki egy sokszor hangoztatott gondolatot: azért van valami jó abban, hogy a medence alján ülünk, mert onnan már csak felfelé vezet az út – ha kellően nagy erővel rúgjuk el magunkat, és elég kapacitással bír a tüdő a felszínre bukásig.
A magyar labdarúgás nem kapkodta ezt el az utóbbi évtizedekben, már a búvárok keresték az oszlónak hitt zöld holttestet, amikor 2016-ban, persze kalandos úton – no de egy mindenki által halottnak hitt, fuldokló hajótörött ne akarjon rögtön Johnny Weissmullerként tündökölni! – kijutott az Európa-bajnokságra.
Ott először élhette meg azt a csodát egy teljesen új generáció, amelyet egy korábbi korosztály szinte természetesnek vett az 1978-as argentin-, a nyolcvankettes spanyol-, és a 86-os mexikói (méretes pofonjáról emlékezetes) világbajnokságok során: a magyar válogatottnak szurkolni egy világversenyen.
Öt éve verhető ellenfelek testén is át megharcolt, mégis váratlan továbbjutást produkált a csapat, örök hála azért a magyar nemzet nevében.
Ami most történt velünk bő egy hét leforgása alatt, többet ér annál az öt évvel ezelőtti őrületnél: a világ krémjének a tökét szorongattuk meg. A magyar válogatott visszatért a köztudatba, leszállt a politikával átitatott, töketlenektől hemzsegő buszvégen, berúgta a resti ajtaját, rendelve egy rumot.
A németek elleni kiesés az első órákban zuhanásnak tűnt, de valójában egy újabb szárnyaláshoz való előkészület volt. Tudjuk: zuhanni kell, repülni fel, merülni el, megszállott tűzben égni el. Ez az életünk, ez a magyar futball. Imádjuk.
Tamás Nándor
Fotó: MTI/Kovács Tamás