10 éves szilánkok

 
Hogy akartam-e? Sem őt, sem mást nem akartam 10 évvel ezelőtt. 20-21 éves koromban egy borzalmas csalódás után biztos pontot, pontokat kerestem az életben. Azt gondoltam, hogy a gyermekkori álmom (miszerint rendőrnek születtem) csodásan beteljesül, a párkapcsolatok kérdését pedig a hasonlóan laza, viszonylag könnyed felfogású, szívroppantástól mentes, ám (egyenruhában főleg) rendkívül könnyen becserkészhető, adott esetben totál agyatlan hölgyek áldozatkész hozzáállására bízom, oszt jó lesz az úgy is. Azt az életmódot egyébként se tolerálná senki-alapon. Aztán az élet izomból rácáfolt mindenre.
 
Rendőrség, gyermekkori álom ide vagy oda, a rádiózást, a médiát sosem tudtam teljesen eldobni. A régi-új Berettyó Rádiós csapat mindig rádiósként számított rám, rendőrként talán el sem tudtak képzelni.
Biztos vagyok abban, hogy Györgyi sem rendőrként képzelt el. Azon a kerek 10 évvel ezelőtti estén egészen biztosan nem. Azon az októberi estén rohadt hideg volt. Buliztunk, sutyiban vörösboros kólát iszogattunk az épület egyik kihasználatlan szegletében. Az akkori legjobb barátom már hónapok óta viszonzatlan szerelmet érzett iránta, én meg észre sem vettem őt, elvoltam magammal. A sokadik pia után felmentem a stúdió mosdójába pisilni, utána pedig egy akkor elég jól prosperáló presszóba szállított minket az előbb említett barátom. Ettünk pizzát, nevettünk sokat, remekül összeszokott csapat volt akkor a mienk, büszke voltam és vagyok ezekre az azóta jócskán átalakult, de alapjaiban megmaradt kapcsolatokra.
 
Együtt röhögtünk mindenen négyesben, a huszonévesek minden könnyedségével, minden függetlenségével. Úgy éltünk és viselkedtünk, amin ma talán a szüleink megbotránkoznának. Györgyit azonban csak a buli vége felé kezdtem észrevenni.
 
Örök életemre beégett az a pillanat, amikor tánc közben egy sörösüveg szilánkjai arcunk előtt repültek el, s jártak fájdalmas örömtáncot. Ahogy megéreztem a sörös szilánkokat a levegőben, egyből megértettem, hogy a partner, akivel táncolok, az nemcsak egy csaj a megszokott bandából, hanem a legfontosabb dolog az életemben. A tánc, a zene megállt, a pulthoz húzódtunk, de már együtt. Furcsa volt. Felelősséget éreztem érte, értünk, a közös táncunkért, ami jó volt. A rendőrök kiérkezése előtt csak szorítottam a kezét, szorítottam magamhoz, s azt éreztem, hogy hihetetlenül jó az ő kezét szorítani. A köcsögöket kivitték a rendőrök, aztán jött James Blunt 1973 című dala, a végén pedig elcsattant köztünk az első csók is. Hogy reggel akartam-e még egy kapcsolatot, egy szerelmet? Hát… bizonytalan voltam, maradjunk ennyiben.
 
Az élet viszont szerencsére úgy hozta, hogy azóta is szoríthatom a kezét, azóta szorítjuk egymáshoz egymást, talán titkon tartva a szemünkbe szálló üvegszilánkoktól. Azóta sincs sem reggel, sem este ölelés és léleképítő puszik nélkül.
 
A többségi vélemény szerint 10 év kicseszettül hosszú idő. Visszagondolva valóban az. Rengeteg dolog változott a közös életünkben 10 év alatt. Csak mostanra találtuk meg a véglegesnek tűnő otthonunkat, a stabilnak tűnő munkahelyeink illúzióját, az életünk értelme, a szerelmünk gyümölcse pedig egy csodálatos pocakban éli boldog életét.
 
Nem lettem rendőr, a média és a szerelem volt az erősebb. Ráadásul mindketten újságírók lettünk. Viszont van, ami megmaradt. Ma este is egy James Blunt-dalt hallgattunk, ennek a dalnak OK a címe.
És valóban OK. Mármint érdemes kitartani, küzdeni, alkalmazkodni, veszekedni, összecsiszolódni, megnősülni, gyermeket nemzeni. Ma vagyunk 10 évesek, s azt magabiztosan érzem, hogy ennek a 10 évnek minden egyes percét, a sörösüveg minden szilánkját meg kell köszönnöm neki. Nem formaságból, hanem azért, amiért embert csinált belőlem a közös életünk e 10 év alatt. Györgyi, KÖSZÖNÖM!