Azért nyeltem egyet: menza van a Kossuth-gimnáziumban. Szép. Tiszta. Ragyogó. Biztos finom is. Örülök, tényleg. Miközben a gimnázisták böngészik az okostelón például ezt a cikket, ízes falatokat tudnak az arcba tolni, orgazmusként kielégítő környezetben. Már megbocsássanak a személyességért, de az írás motivációs magyarázataként közölnöm kell, hogy jómagam is a Kossuthba jártam. 25 évvel ezelőtt egészen konkrétan, nap mint nap. Igaz, én még a régi Kossuth utcai épületben voltam rest, de végül is mindegy, a Kossuth, az Kossuth: odajárt Kósa Lajostól Porcsin Zsolton és Hadházi Lászlón át Eszenyi Enikőig sok mindenki, aki további életében néhányszor feltűnést keltett.
Szóval a menzát látván szembe jutott, mi hogy csináltuk a szünetet-ebédidőt-lyukas órát-lógós időt annak idejében. Tájékoztatásul: nem volt mobiltelefon meg internet se. Volt viszont a Titász-büfé, közvetlenül a gimi szomszédságában. Az, hogy legendás volt, annyira keservesen kevésnek számító és semmitmondó jelző, mint az a csúfszó, hogy demokratikus. Inkább megpróbálom leíró módszerrel idefesteni. Amint belépett az ember, megcsapta a kávéillat, hogy azt ne mondjuk, az otthonosság és a biztonságérzet mámorító miliője. Kényelmes boxok, a kor szintjén luxuskivitelben, bazi nagy, duruzsló kávégép, feszes és kevésbé feszes mellű kiszolgálószemélyzet (utóbbiakra is nagy figyelmességgel voltunk), és okos emberek mindenfelé. Bejárt oda mindenki, nemcsak a titászosok: diák, tanár, színész, újságíró szidta a rendszer(változás)t, egy-egy hibátlan (kakaóporral is megszórták, igen) habos kv fölé hajolva. Jó ideig sör is volt, meg esetleg egyéb alkohol, a titokban a piával először szerelembe eső, majd se veled, se nélküled kapcsolatba bonyolódó diáksereg cseppet sem mérsékelt örömére. A mai szerencsétleneknek üzenem: lehetett cigizni, igen, bent a kényelmes fotelben, nem pedig nyomorultként az utcai hidegben ácsorogva.
Imádtunk odajárni: szerettük a sulibüfé túrórudis-kakaós-zsömlés menürendszerét (a 10 perces szünetben csak 17 percet kellett sorban állni), de amint lehetett, tűztünk át a Titászba. Ott valahogy olyan érzésünk volt, hogy kezdünk felnőni, nem taknyos kölykök vagyunk már, hanem lábra állt, gondolkodó ifjak. Ez persze nem volt feltétlenül igaz, de az első-második szerelmek vagy a máig, 25 éve tartó barátságok bizony megköttettek a gimi szomszédságában. Ha nem volt idő átmenni, a Kettőfélen cigiztünk (a maiaknak: egy leány vécé volt a 2. és a 3. emelet között a Kossuth utcai épületben), és reménykedtünk egy nagyon nagy ívű jövőben. A jövő bekövetkezett, az ív milyenségére lehet panaszkodni, de minek. Már nem mi számítunk, hanem a mai kossuthosok.
Akik kaptak egy zsírúj, fullos menzát. Nem tudom, de szeretném hinni, hogy azért van mellette nekik is Titászuk. Vagy Kettőféljük. És jövőjük is lesz, nagyon nagy ívű. 25 év múlva majd biztos eszükbe jut ez is, meg a menza is.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások