Az Oldboy és A szobalány alkotójának, az idei Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb rendező díját elnyerő Park Chan-wooknak a napokban került a legújabb filmje a hazai mozikba. Aki a Mozinet Filmnapok alkalmával – ami egyszeri vetítést jelentett – nem látta A titokzatos nő című dél-koreai filmdrámát, az most, az ünnepek közeledtével a debreceni Apolló moziban bepótolhatja. Már most elárulom: ha így tesz, nem bánja meg.
A műfaji egyvelegeiről híres kiváló rendező ezúttal egy krimibe ágyazott romantikus történetet tár elénk. Egy négyszázkét napig, azaz több mint egy évig tartó különös románcot, amely – hisz Park Chan-wook alkotását nézzük – mentes mindenfajta, szerelmi történetekben előforduló klisétől. Ami azért lehetséges, mert ebben a filmben, hiába 138 perc, egészen az utolsó képkockákig semmi sem egyértelmű. Vagy inkább azt mondanám: senki sem egyértelmű.
Különösen nem az a főszereplő nő, a csodálatos Wei Tang alakította Seo-rae, aki akkor kerül a nyomozó, Hae-jun (Hae-il Park) látószögébe, amikor dúsgazdag férjét holtan találják. A hegymászás közben lezuhant férjről ugyan egyszerű volna a hatóságok részéről kijelenteni: öngyilkosságot követett el vagy baleset érte, ám Hae-jun nyomozó, főleg, miután szembesült a feleség, Seo-rae történtekkel szembeni közönyével, alaposabban utána szeretne járni az ügynek.
De nemcsak a feleség férje halálával szembeni közönye kelti fel a nyomozó érdeklődését, hanem legalább annyira a nő szépsége és első ránézésre is feltűnő titokzatos személyisége.
A távházasságban élő, feleségétől láthatóan érzelmileg és szexuálisan is régóta eltávolodott nyomozót ettől kezdve szó szerint rabul ejti Seo-rae femme fatale-mivolta. Az, hogy tényleg nem lehet tudni – mi, nézők sem tudunk eligazodni rajta, és ezzel tart állandó feszültségben bennünket is a rendező –, hogy vajon képes lett volna megölni a férjét, vagy, ahogy állítja, ártatlan, hiszen a férje a kétes gazdasági ügyei áldozata lett? A kérdés azért is izgalmas, mert az idősgondozóként dolgozó özvegyről idő közben kiderül, hogy az anyját gyógyszerek segítségével ő maga segítette át a másvilágra, azaz, még ha kegyelemből is, de képes ölni.
S ahogy a nyomozó mondja: a gyilkosság olyan, mint a dohányzás: csak az első nehéz…
S hogy így van-e, hogy vajon gyilkos, sőt, sorozatgyilkos-e ez az első férje rejtélyes halálesetét követően újra férjhez ment asszony, miután ugrunk a történetben egy évet, azaz a második férj elhalálozásakor se lesz világos teljesen. Mégpedig azért nem – és ebben zseniális a film – mert az első esettől kezdve ezzel a nővel kapcsolatban mindent a nyomozó szemén, érzelmein keresztül látunk, akit szó szerint megbabonáz Seo-rae, s miután megőrül ezért a nőért – vallja be saját magának – képes a szakmai precizitásából is lejjebb adni.
S itt megy át komoly morálfilozófiai okfejtésbe a szüzsé: vajon a nyomozó – amennyiben az asszony tényleg gyilkolt – a nő iránt táplált érzelmei miatt, tönkretéve a nyomozást, bűnrészessé válik? Illetve önmagában azzal, hogy képes falazni a nőnek, szakmailag bukott embernek tekinthető-e – ahogy saját magáról fogalmaz?
A kérdések egyre csak gyűlnek, s azért maradnak végig eldönthetetlenek, mert a film nem a szüzsé végleges kibontására, hanem az érzelmek közvetítésére törekszik.
Arra, hogy a két főszereplő közötti végig sejtelmes, kétségtelen, ugyanakkor megfoghatatlan vonzalmat minél érzékletesebb képi effektekkel közvetítse felénk. Ahogy a Seo-raét és Hae-junt alakító színészek egymásra néznek, szó nélkül egymásra hangolódnak, vagy ahogy számtalanszor – elvileg földrajzilag egymástól távol – ugyanazt a mozdulatot teszik meg, szinkronban, az lenyűgöző.
Ahogy a szimbolikus tartalmak kiaknázása is az. Például az, hogy az álmatlanságban szenvedő, tehát szemét lehunyni sokszor képtelen nyomozónak folyamatosan szemcseppet kell használnia, az az éberen is vak állapotát tükrözi, azt, ahogyan éles – nyomozói – látását egyre jobban elhomályosítja ez a femme fatale.
A folyamatosan jelen lévő tenger, ahogyan a hullámaival állandóan elsodorja a lényeget a nyomozó elől, szintén nagyon erős szimbólum, miközben az ősi természeti elemek mellett a modern technika vívmányainak a nyomozati szakaszokat megelőzni képes jellege is mellbe vágja az embert.
Ezt a filmet látva is azt érezzük, mintha a kütyük százszor okosabbak lennének a legképzettebb nyomozónál is. Aki a további, a filmben felfedezhető szimbólumokra is kíváncsi, az ne hagyja ki Park Chan-wook legújabb alkotását. Ha elsősorban nem a miértekre akar választ találni, hanem a miértek hogyanjára, azaz a fantasztikus művészi tálalásra, a képi megvalósításra fogékony, lubickolni fog a film megtekintése közben.
Gyürky Katalin
Hozzászólások