Rengeteg tanulsággal szolgáló magyar dokumentumfilm került a napokban a hazai mozikba. A Szekeres Csaba rendezte Hűség ugyanis olyasmit tár kendőzetlenül elénk, amiről nem szeretünk se beszélni, se szembesülni vele. Az elmúlás fájdalmát láttatja egy nagyon szép, tartalmas életút és kapcsolati háló tükrében. A filmet a debreceni Apolló moziban tekintettük meg.
A 2017 decemberétől nyolc hónapon keresztül forgott, de csak most, 2022-ben forgalomba hozott alkotás az Alzheimer-kórtól egyre jobban szenvedő Anna (Koráné Mata Anna), és a negyvenöt éve jóban-rosszban hű társa és férje, Antal (Kora Antal) történetét kíséri végig. Akkortól kezdve, amikor Anna állapotának romlása miatt a házaspár – hogy jó kezekben legyen – már eladta esztergomi lakását, és beköltözött a Péliföld Idősek Otthonba.
Szekeres Csaba annak érdekében, hogy rögtön az elején megértsük, milyen erős kötelék fűzi össze Antalt és Annát, az első filmkockák egyikében mitológiai párhuzammal él: mintha a házaspár Philemon és Baucis modernkori reinkarnációi lennének, azon alakoké, akik – miután segítettek az isteneknek -, azt kérték Zeusztól, hogy a haláluk után is együtt maradhassanak. S Zeusz teljesíti a kérésüket: egy tölgyfa és a egy hársfa képében ma is ott állnak egymás mellett…
A párhuzam azért is lényeges, mert ekkorra – Anna egyre romló állapota mellett – ezt a végtelen és mérhetetlen egymás iránti szeretetet, odaadást, hűséget már csak Antal tudja közvetíteni felénk. Anna – hangzik el a filmben – sajnos már egy másik világban jár. Még nem a túlvilágon, hisz még itt van közöttünk, de már szinte semmire sem emlékszik, már alig beszél, alig eszik, és egyre nehezebben mozog.
Azonban Antal – aki, derül ki a filmből – három évvel fiatalabb a feleségénél, de Anna állapotromlása miatt már legalább tízévnyi korkülönbség látszik közöttük –, továbbra sem hagyja magára asszonyát. Olyan kedvesen, türelmesen, saját energiáját nem kímélve bánik a feleségével, hogy az párját ritkítja. Már nem, vagy nem elsősorban férfiként hűséges az asszonyához, hanem társként, emberként az, olyan emberként, aki mindent megtenne azért, hogy Anna még itt maradhasson, vele, és a szeretteikkel.
Mert a filmből az is kiderül – s ettől is teljesen elszorul a szívünk –, hogy Annát nemcsak a férje szereti ennyire, hanem a többi családtagja is. Szintén példaértékű például, ahogy a kamaszodó unokája rendszeresen látogatja, és nem úgy bánik vele, mint egy „bolond vénasszonnyal”, hanem mint a nagyival, akivel egykoron nyilván nagyon tartalmas programjaik voltak.
De az már régen volt. A film Antal mérhetetlen, emberfeletti hűsége mellett azt is megmutatja, hogy az akár négy-öt évig is elhúzódó betegségnek milyen fázisai vannak. Ennek megértése érdekében Antal folyamatosan kommunikál az intézet pszichiáterével, Dr. Arató Gézával – aki, mit ad Isten, egykor a tanárként dolgozó Anna diákja volt. Mondhatnánk, hogy ez összeférhetetlenség, hogy a pszichiáter és a páciense között nem lehet személyes kapcsolat, csak hát itt megint más a helyzet: Anna már sajnos nincs abban az állapotban, hogy az orvossal való személyes nexus bármiben is befolyásolhatná a kezelését…
Ugyanakkor a pszichiáter hozzáállását és még két, Anna mozgásterápiáját végző szakember munkáját látva a film a hűség még egy aspektusát is felveti: a hivatáshoz, a szolgálathoz való hűséget, az önzetlen segíteni vágyást, amely mind az orvosban, mind pedig a mozgásterapeutákban, Amóth Eszterben és Nagy Orsolyában megvan. S ami megint szép például szolgálhat bárki számára – akinek bármi iránt van némi hivatástudata, s annak a számára főleg, akinek nincs.
Anna betegsége tehát több szempontból tükör: tükör a mikro- és tükör a makroközösségben élők egymáshoz való viszonya szempontjából is. Hogy így is lehetne. Pontosabban: hogy csak így lehetne. Csak így lehetne az elmúlást kezelni, csak így lehetne a haldoklóval, és bizony az elhuny után az itt maradottakkal bánni…
Ajánlom ezt a szívszorító, elgondolkodtató dokumentumfilmet a figyelmükbe. Bár jó kedvük nem lesz tőle, de hogy lélekben gazdagabban távoznak a moziból, miután megnézték, azt garantálom.
Gyürky Katalin
Hozzászólások