Védőnő után Anya beszaladt a boltba. Kértem, hogy gyors legyen, mert láttam, hogy repedezik a mécses. Anya berohant, én beültem a hátsó ülésre játszani, énekelni, ökörködni a fiammal, közös köznyugalmunk érdekében. Az egyik pillanatban megérkezett egy rozsdavert, sáros, koszos, b.zilila twingo. Amikor mellénk ért, a fiam már aludt. Meglátván a sofőrt, rossz érzésem támadt, szemet zavaróan nem fért el abban a konzervdobozban. Megérzésem igazolódott is: nyílt az ajtó, lábbal rúgta ki, a nyitás végpontja pedig szegény 10 éves, általam óriási becsben tartott autóm ajtaja volt. Amikor kiszállt, megértettem mindent: egy két lábon járó, rohadtul nagy disznó parkolt mellém. Tehetetlen voltam. Ütöttem, akár öltem is volna, rajtam alvó fiam azonban visszatartott, így beértem azzal, hogy a hájas kretén felemelte a kezét: ez valamiféle bocsánatkérés lehetett. Kicsordult a könnycsepp, fingom nem volt, hogy fekete autóm mostmár egy csíkban „b.zilila is-e”, de úgy voltam vele, hogy ez már így veszett, hagyom, hogy még több kaját vegyen magának a disznója, így legalább nem én végzek vele.
Teltek a percek, Anya sehol, a disznó viszont közelít. Jóhiszemű voltam, gondoltam, beszállásnál már óvatosabb lesz. A f.szt! Nagyobbat dübbentett, mint kiszálláskor, s már a kezét se tette fel. Gondolatban készítettem neki egy ciánteát, kevertem egy Molotovot, de álmában épp mosolygott egy szem fiam, s hagytam a disznót röfögni. Amikor kiszálltam, láttam, hogy semmi sem látszik, csakis a szívemen ejtett sebeket ez a vadállat.
Pár éve a Kishegyesin kicsit szűkebben parkolt mellém egy fekete qashqai, az érintkezési ponthoz -úriember módjára- odatettem a saját kezem, oda is csípte az ujjam az ajtónyitás, a Nissan kucsmás tulajdonosa pedig nagy anyázások közepette meg akart verni, amiért szerinte rányitottam az ajtót. Mondtam neki, hogy odatettem ujjam, csaknem eltörött, de ő azt mondta, hogy „a f.szomat tetted oda”. Ilyesmire nem emlékszem, nem tettem oda senkiét sem.
Ama régi és eme friss benyomások értékelése után kezdtem el megérteni a „bunkó parkolókat”, avagy „bunkón parkolókat”.
Nyilvánvalóan nem tudok sorsközösséget vállalni a mozgássérültek, nagycsaládosok helyét arcátlanul elfoglalókkal.
DE!
Az alapvető probléma az, hogy a mostani parkolóhelyek (szinte bárhol) egy fél Trabant számára vannak méretezve. Ajtónyitásra annyi esélyed sincs, mint Salma Hayekkel vacsorázni a zsibis kínaiban.
A másik gond az, hogy rosszindulatúak, előítéletesek vagyunk. Szemet szúr, telefont rántunk arra, ha egy 30 milliós Merci, BMW, Audi két helyet foglal el. Igazságérzetünk szerint az EGY hely, voltaképpen pedig egy FÉL, csak neki olyanja van, nekem meg egy 15 éves Swift, hogy rohadjon meg!
Csakhogy ez nem hozzáállás.
Ha 20-30 milliós autóval járnék, s kopasz is lennék, totál biztosan úgy parkolnék, hogy egyetlen twingós disznó se verhesse rá az autómra a rozsdás ajtaját. Tuti. Ha 20-30 milliós autóm lenne, akkor azt parkoltatnám 24 órában, aki ezeket a rohadtul kicsi helyeket kimérte. Harmadrészt pedig nem ez a fő gond a közlekedési morálunkkal: a bunkón parkolók helyett sokkal hamarabb büntetném a villogó, dudáló, szabálytalankodó, türelmetlen, agresszív barmokat. Az előbbiek csak bosszúságot okoznak. Utóbbiak viszont talán ölni is képesek lennének mérgükben.
Teltek a percek, Anya sehol, a disznó viszont közelít. Jóhiszemű voltam, gondoltam, beszállásnál már óvatosabb lesz. A f.szt! Nagyobbat dübbentett, mint kiszálláskor, s már a kezét se tette fel. Gondolatban készítettem neki egy ciánteát, kevertem egy Molotovot, de álmában épp mosolygott egy szem fiam, s hagytam a disznót röfögni. Amikor kiszálltam, láttam, hogy semmi sem látszik, csakis a szívemen ejtett sebeket ez a vadállat.
Pár éve a Kishegyesin kicsit szűkebben parkolt mellém egy fekete qashqai, az érintkezési ponthoz -úriember módjára- odatettem a saját kezem, oda is csípte az ujjam az ajtónyitás, a Nissan kucsmás tulajdonosa pedig nagy anyázások közepette meg akart verni, amiért szerinte rányitottam az ajtót. Mondtam neki, hogy odatettem ujjam, csaknem eltörött, de ő azt mondta, hogy „a f.szomat tetted oda”. Ilyesmire nem emlékszem, nem tettem oda senkiét sem.
Ama régi és eme friss benyomások értékelése után kezdtem el megérteni a „bunkó parkolókat”, avagy „bunkón parkolókat”.
Nyilvánvalóan nem tudok sorsközösséget vállalni a mozgássérültek, nagycsaládosok helyét arcátlanul elfoglalókkal.
DE!
Az alapvető probléma az, hogy a mostani parkolóhelyek (szinte bárhol) egy fél Trabant számára vannak méretezve. Ajtónyitásra annyi esélyed sincs, mint Salma Hayekkel vacsorázni a zsibis kínaiban.
A másik gond az, hogy rosszindulatúak, előítéletesek vagyunk. Szemet szúr, telefont rántunk arra, ha egy 30 milliós Merci, BMW, Audi két helyet foglal el. Igazságérzetünk szerint az EGY hely, voltaképpen pedig egy FÉL, csak neki olyanja van, nekem meg egy 15 éves Swift, hogy rohadjon meg!
Csakhogy ez nem hozzáállás.
Ha 20-30 milliós autóval járnék, s kopasz is lennék, totál biztosan úgy parkolnék, hogy egyetlen twingós disznó se verhesse rá az autómra a rozsdás ajtaját. Tuti. Ha 20-30 milliós autóm lenne, akkor azt parkoltatnám 24 órában, aki ezeket a rohadtul kicsi helyeket kimérte. Harmadrészt pedig nem ez a fő gond a közlekedési morálunkkal: a bunkón parkolók helyett sokkal hamarabb büntetném a villogó, dudáló, szabálytalankodó, türelmetlen, agresszív barmokat. Az előbbiek csak bosszúságot okoznak. Utóbbiak viszont talán ölni is képesek lennének mérgükben.
SKB
Hozzászólások