„Jó szórakozás” helyett „erős élményt” kívánt A martfűi rém című film közönségtalálkozóval egybekötött vetítése előtt az alkotás rendezője, Sopsits Árpád. Nem véletlenül. A debreceni Apolló moziban január 31-e és február 6-a között megrendezett II. Magyar Filmszüret vetítései közül az egyik legmegrázóbb élményt egyértelműen az 1950-es ’60-as évek Magyarországának sorozatgyilkosáról forgatott mozi okozza.
A Szolnok megyei kisvárost tíz éven át rettegésben tartó, végül a nőket kéjvágyból elkövetett erőszak és gyilkosság vádjával halálra ítélt Kovács Péter, a martfűi rém (akit a filmben Hajduk Károly alakít) esete azért különösen érdekes, mert olyan korban ment végbe, amikor a rendszer magabiztosan állította: Magyarországon nem léteznek sorozatgyilkosok. Ez a Sopsits Árpád filmjében is elhangzó mondat az egyik olyan motívum, amely az 1956 utáni Magyarország diktatórikus viszonyainak visszásságaira mutat rá, azaz amely igazán rendszerkritikussá teszi a filmet. A karrierjük építésével foglalkozó ügyészek és főügyészek nem engedhették meg maguknak, pontosabban a rendszer nem engedte meg nekik, hogy valamire majd tíz éven keresztül ne tudjanak fényt deríteni, illetve, amikor mégis megtalálják a gyilkost, azt, hogy a teljes igazságot a nyilvánosság elé tárják. Azért nem, mert ők is hibáztak akkor, amikor az első, 1957-ben elkövetett kéjgyilkosságot egy ártatlan férfi, a filmben egy bizonyos Réti (Jászberényi Gábor) nevű, egyébként valójában Kirják János nevet viselő ember nyakába varrták, s nyolc éven keresztül ülni hagyták. Csak és kizárólag azért, mert a filmbéli főügyésznek, Katona Gábornak, akit Trill Zsolt alakít fenomenálisan, muszáj volt valakiből gyilkost kreálnia, hogy a kisvárosból mihamarabb a megyéhez kerülhessen.
Az ügyészség által elkövetett hibák ugyanakkor kortalanná is teszik, azaz nem feltétlenül a diktatúra idejére érvényes motívumokkal is megtelítik a filmet. Erre már a film megtekintése után a rendező mutatott rá, amikor közönségtalálkozó keretében közölte a jelenlévőkkel: lett légyen egy rendszer diktatúra vagy demokrácia, az ember nagyon nehezen tud felülemelkedni az érdekszféráján. Nagyon nehezen képes az igazság bajnoka lenni. Épp ezért minden korszakban az igazság kapcsán számos anomália vesz körül bennünket: ha egy ügy kapcsán ki is derül, hogy mi is történt valójában, a bűnös és az ártatlan, a bűnös és az áldozati mivolt között – még ha első hallásra ez furcsán hangzik is – nagyon kicsi az átmenet. S Sopsits ezeket a metszéspontokat kívánta ábrázolni a filmjében akkor, amikor a sorozatgyilkos bűnössége mellett, aki valójában a saját betegsége áldozata, a felelősséget az első elítéltre szintúgy „rápakolja”, mint az ügyészség képviselőire. Hiszen Réti – még ha kényszer hatása alatt is – de magára vállalta az 1957-es első gyilkosság elkövetését, s ezzel lehetőséget adott az igazi kéjgyilkosnak, hogy szabadlábon maradva tovább szedje az áldozatait. Tehát az ügyészség jogi hibája, mely ilyen értelemben felér egy bűnnel, Réti „közreműködése”, ha úgy tetszik, „bűnrészessége” nélkül nem következhetett volna be. (A bűnös és az áldozat „összekeverhetőségét” a Rétit és Kovácsot játszó két színművész hasonlóságával, sok esetben majdhogynem felcserélhetőségével is kiválóan érzékelteti a rendező.)
Sopsits filmje megdöbbentő hitelességgel ábrázolja a tehetetlen, s tehetetlenségében az alkoholhoz nyúló Bóta nyomozónak (Anger Zsolt) a fennálló rendszerhez való korrupt viszonyát, s a helyszínre kiküldött új, fiatal, s agilis nyomozó (Bárnai Péter) rendszerrel szembeni tehetetlenségét. A besúgások, az urambátyám viszonyok, az elhallgattatások és megfélemlítések világát. Mindazt a tényezőt, amely az ideológia fenntartásához, mely szerint Magyarországon nem léteznek sorozatgyilkosok, hozzátartozik. Ugyanakkor ismét csak kortól független, kortalan tényező a filmben a nők helyzete. Az, ahogyan intuitíve megérzik, hogy a közeledik feléjük a gyilkos: minden egyes brutális jelenet előtt, ismét csak a kiváló színészi játéknak köszönhetően, látjuk, ahogy a fiatal nőknél „bekapcsol” az a bizonyos hatodik érzék, s ösztönösen menekülőre fogják, de legtöbbször már későn, mert a gyilkos lesújt. A tettes egy alkalommal kénytelen „dolgavégezetlen” távozni, s ez a jelenet a film talán legsikerültebb része: Kovács, aki egyébként „tisztes családapaként” éli az életét, egyik este az épp parókát viselő feleségét akarja megtámadni. Nem ismer rá a fiatal nőre, s le is üti, de valaki észreveszi őket, így kénytelen elrohanni a helyszínről. A támadás után a kórházban lábadozó feleség persze kezdetben mit sem sejt arról, hogy a férje a martfűi rém, s hogy őt is ő ütötte le, ám a következő intim együttlétükkor rájön: a férfi lihegését újra hallva ösztönszerűen érzi meg, hogy kivel is él valójában együtt. A feleséget alakító Balsai Móni kiválóan érzékelteti velünk a tényekre rádöbbenő asszony lelki összeomlását.
A kiváló jelenetek ugyanakkor óriási lélekjelenlétet követelnek tőlünk, nézőktől. A film 2016 novemberi forgalmazása óta többen felvetették, hogy a brutális erőszakjelenetek miatt a film elé a 18-as helyett a nem létező 21-es karikát kéne kitenni: huszonegy éves kor alatt nem ajánlott. Én viszont azt gondolom, hogy legyen valakinek akár gyengébb, akár erősebb az idegzete, 18 év fölött érdemes végignézni ezt a filmet. Mert a valóban vérfagyasztó történései ellenére rengeteg mindenre rávilágít az ember természetrajzát illetően.
Gyürky Katalin
Hozzászólások