Az idei Frankofón Filmnapok egyik nagy szenzációja volt, és most — az akkori egyszeri megtekintési lehetőség után — újra műsorára tűzte a hazai artmozi-hálózat a Jacques Chirac egykori francia köztársasági elnök feleségéről, Bernadette Chiracról készített francia életrajzi filmet. A Bernadette – A főnökasszony című alkotásban azonban a francia belpolitika csak egy része a mondanivalónak. És szerencsére nem is a leghangsúlyosabb szegmense.
Természetesen a rendező, az elsőfilmes Léa Domenach, akinek ráadásul az édesapja, Nicolas Domenach Jacques Chirac elnöksége idején politikai újságíró volt, nem tekinthetett el a tényektől: az 1995-től 2007-ig, két cikluson át elnöklő Chirac-korszakban történtektől. Ezért, aki arról akar bővebb információhoz jutni, hogy hogyan is alakult a pártpreferencia ebben az időszakban a francia választások során, vagy arra, hogy a szélsőjobb hogyan tört előre – sokak megrökönyödésére – a 2002-es választásokon, az bőven értesülhet erről is a filmben. Ám, ahogyan azt az alkotás címe is mutatja, a rendező valójában az államfő feleségére, a first lady Bernadette-re volt kíváncsi, rá fókuszált, és egy humoros, sőt, szatirikus alkotásban kívánta kicsit más szemmel láttatni ezt a hölgyet ahhoz képest, mint amilyen képet a sajtó alkotott róla. A konzervatívnak, maradinak, mélyen vallásosnak tartott Bernadette így ebben az alkotásban – az elején jelezve, hogy rengeteg fiktív elem is belekerült a film sztorijába – egy olyan nőként mutatkozik meg a számunkra, aki megelégeli, hogy csak a férje árnyékában létezzen, és maga lép a (politikai) tettek mezejére.
Ehhez a némiképp átalakított Bernadette Chirac-képhez pedig a rendező tökéletes színésznőt választott: azt az immár nyolcvan esztendős Catherine Deneuve-t kérte fel a first lady szerepére, aki a maga lenyűgöző eleganciájával — ugyanakkor vígjátékok sorában bizonyította humoros vénájával — briliánsan képes megformálni azt a „másfajta” Bernadette-t, akit itt a rendező láttatni szeretett volna. Azt a Bernadette-t, aki nemcsak, hogy maga is politikai babérokra tör, hanem aki az őt megcsaló és folyton megalázó férjével (Chiracot Michel Vuillermoz alakítja) szembe mer szállni, mer önálló döntéseket hozni, meri megmérettetni magát az önkormányzati választásokon, és mer egészségügyi intézményt alapítani — ez utóbbit viszont nem csak a polgártársai jóléte érdekében teszi.
S ez utóbbi aktivitása Bernadette-nek — azon túl, hogy ez a valóságban is így történt — a filmben kifejezetten hangsúlyossá válik. A két lánya közül ugyanis az egyik, Laurence (Maud Wyler) anorexiában szenvedett (valójában is így volt, 2006-ban el is halálozott), és az anyja a hozzájuk hasonló helyzetben lévő családokon is kívánt segíteni, amikor létrehozza a Maison de Solenn nevű intézményt az evészavaros fiatalok számára. Azonban a filmben ez a való életben is megtörtént esemény egy sajátos családi dinamikát tükrözve tárul elénk: az egészséges, az apja kampányait nagyban segítő lányról, Claude-ról (Sara Giraudeau) sokáig azt hisszük, hogy az anyja ellensége, hisz valóban ellenez is minden önálló, vagy az anyja kezdeményezte megmozdulást. Sőt, ugyanúgy degradálja az anyja szóhasználatát, viselkedését, öltözködését, mint az apja. Ám Domenach Clémence Dargenttel együtt írott forgatókönyvéből — a fikciót itt is behozva — kiderül: Claude nem ellensége az anyjának, csak belefáradt az „egészséges” gyermek szerepébe. Abba, hogy a szülei mindent rábíztak, mentve az anorexiás húgot minden teher és felelősség alól. Megdöbbentő, ugyanakkor teljesen hihető családon belüli pszichés képletet tár elénk ezzel Domenach, ami önmagában feledhetetlenné teszi az alkotást, ugyanakkor a hasonló helyzetben lévő családok belső működési mechanizmusáról is mélyen elgondolkodtatja a nézőt.
Igen ám, de mindezzel még mindig nem merítettem ki Bernadette — hangsúlyozom, a film fikciójában ábrázolt Bernadette — sokoldalúságát. Természetesen nem is akarom tovább szaporítani a szót, hogy mi mindenre képes még ez a nő — látszólag sokszor a férjével szemben, ugyanakkor mindig a családja érdekeit szem előtt tartva. S ezt a finomhangolású „játszmázását” látva nem véletlen, hogy a melléje kirendelt stílusszekértő, Bernard (Denis Podalydes) egy helyütt megjegyzi: az igazi politikus nem is Jacques, hanem ő, Bernadette a családban.
Ha kíváncsiak rá, hogy Bernard-nak igaza volt-e, amikor ezt állította, javaslom, nézzék meg Léa Domenach alkotását. Nagyon sok minden miatt lehet szeretni ezt a filmet, de a legértékesebb részének továbbra is Deneuve játékát tartom. Másfél órán keresztül ezt a csodálatos színésznőt látni a vásznon önmagában óriási élmény.
A filmet keressék az Apolló mozi repertoárján.
Gyürky Katalin
Hozzászólások