Különös, csak „vájtfülű”, pontosabban „vájtszemű” nézőket megmozgató alkotás került idén februárban a mozikba. Az Elia Suleiman rendezte A Mennyországnak kell lennie című filmben az alkotója a saját maga útkeresését, identitásproblémáinak lehetséges megoldásait tárja elénk – miközben önmagát a zseniális Gael García Bernallal játszatja el.
A film az ősrégi toposzra, az utazásra épít: a főszereplő, a rendező alteregója, Elia azért indul el a hazájából, Palesztinából, azért csábítja Párizs és Amerika, hogy az országára jellemző „téboly” és a mindenre kiható abszurditás helyett – ahogyan azt a film címe is mutatja – máshol, más országban, más körülmények között találja meg a maga számára a Mennyországot.
Az alkotás egyik legérdekesebb összetevője, hogy a főhős azon kívül, hogy egyszer az egyik párizsi taxisofőrnek azt mondja, hogy ő palesztin, egyszer sem szólal meg. Palesztin – mondja, nem pedig arab, muzulmán, zsidó, stb., ahogyan a térségben élők többsége valahová sorolja magát… Ami önmagában sokat elárul az ő különös, mindenen kívülálló, tulajdonképpen integrálhatatlan személyiségéről. Elia ugyanis tényleg végig „csendes megfigyelőként” van jelen az úton, azon az úton, amelyre ő maga kárhoztatta saját magát. Igen, kárhoztatta, mert ennek a férfinak a személyiségét látva nem feltétlenül kellett volna otthonról kitennie a lábát: mert otthon is, csakúgy, ahogyan a többi országban, nem sok vizet zavar, ő tényleg csak nézelődik, kívülről szemléli embertársai „marhaságait”, s igazából még csak felidegesíteni sem lehet, vagy legalábbis blazírt magatartásával jól leplezi, ha felmegy benne az a bizonyos pumpa. A csendes megfigyelői státusza egyébként nemcsak a személyiségéből, hanem a foglalkozásából is ered: a rendező alteregójaként a filmbéli Elia is filmes alkotóként van jelen, s olyan, mintha megfigyelőként állandóan anyagot gyűjtene egy újabb mozijához – ám ezt se az ő szavaiból tudjuk, hanem azoknak az ügynökségeknek a munkatársaitól, s az ővele kapcsolatos reakcióikból, akikhez betér egy-egy filmes ötletével.
S mivel szinte semmi változást nem tapasztal azokon a helyeken, ahová elutazik, ahhoz az abszurditáshoz képest, amit otthon látott, ez két dologra enged következtetni: egyfelől arra, hogy a közel-keleti konfliktusok nemcsak a palesztin térségre, hanem – amiatt, mert az ember mindenhol ember, s tud a másiknak farkasa lenni -, ha más szinten is, de mindenhol ugyanúgy érvényesek. A párizsi utcákon a rendőrök ugyanúgy nem az igazi bűnözőket veszik üldözőbe, hanem a szinte ártatlan kisembert, „brutális állatok” a párizsi metróban is megverhetik az embert, nem kell ehhez a gázai övezetben tartózkodnia, s az emberi önzés is mindenhol általános – lásd a francia tó partján játszódó „székfoglalós” jelenetet. S arabok is vannak mindenhol, mindenhol teret követelve maguknak…
A másik pedig, ami miatt Elia nem tapasztal, nem tapasztalhat nagyon mást ahhoz képest, mint ahonnan elutazott, az ember belső változatlanságával van összefüggésben: vagyis azzal, hogy bárhová is menjünk, magunkat, a saját személyiségünket cipeljük mindenhová, s talán ezért se nagyon tudunk különbséget tenni a helyek, az emberek, a magatartásmódok között. Hiszen magunkból kiindulva valószínűleg bárhol ugyanazokat a dolgokat vesszük észre, ugyanazokra a dolgokra tudunk fókuszálni.
Így azt gondolom, hogy Elia Suleiman filmje arra tanít, hogy ne kívül, hanem saját magunkban keressük azt a bizonyos Mennyországot. S ha ez belül megvan, akkor, úgy vélem, lehetünk bárhol, a külső abszurditásokat is sokkal jobban tudjuk kezelni. S merünk önmagunk lenni – bárhol legyünk is a világon.
Szép, elgondolkodtató, de nagyon különös film A mennyországnak kell lennie. Ritkán látni ilyet. De érdemes megnézni. A francia-katari-német-kanadai-török-palesztin koprodukcióban készült alkotást a debreceni Apolló moziban tekinthetik meg.
Gyürky Katalin
Hozzászólások