A napokban a hazai mozikba kerülő A fattyú című alkotásban egy, már „jól bevált” páros, a rendező Nikolaj Arcel és a korábbi, Egy veszedelmes viszony című filmje számára főszereplőnek felkért, s most megint a főhős szerepét játszó, az Európai Filmdíj legjobb európai színésze kategóriában kitüntetett Mads Mikkelsen a biztosíték rá: nyilván egymás nélkül se, de egymással karöltve tuti, hogy nem tudnak rossz mozit csinálni. A 18. században játszódó kosztümös filmdrámát az Apolló moziban tekintettük meg.
Az Ida Jessen megtörtént eseményeken alapuló regényéből készült alkotás 1755-be repít bennünket vissza, egy olyan korszakba, amikor a dániai Jütland-félsziget lápos vidéke még megműveletlen volt, éppen azért, mert egyszerűen megművelhetetlennek tartották. A film első percétől kezdve a rendkívül hiteles játékával drámai hősként elénk lépő, Mikkelsen alakította Ludvig Kahlen azonban – az egy földesúr és egy szolgálólány viszonyából született „fattyú”, aki a történet elején háborús veteránként tengődik a kapitányi nyugdíjából – épp a törvénytelen származását akarja „kiküszöbölni”, ezen akar felülemelkedni azzal, hogy úgy határoz: ő bizony termőfölddé változtatja, ezzel pedig élhető területté teszi a lápos vidéket, ha addig éljen is. Hiszen, ha sikerrel jár, ténykedéséért cserébe a királytól nemesi címet kap, és földbirtokosként az oda telepítendő szolgákkal kolóniát alapít a zordon területen.
A lehetetlennek tűnő vállalkozás önmagában is erős pszichés látleletet nyújt erről a „fattyúról”: olyasfajta személyiséget feltételez, akiben óriási a bizonyítási kényszer. A mindenáron kitűnni vágyó, sorsával semmilyen szinte sem elégedett ember prototípusát láthatjuk benne, akinek, bár első perctől kezdve szurkolunk, a vállalkozása „szélmalomharc” jellegét is érezzük. Érezzük, hogy mindez túl sok, túl nagy falat a számára. Akkor is túl sok, ha látszólag a király támogatja – bár az udvarban tartózkodó nemesek nem titkolják „fattyúsága” miatti lenézésüket –, ám pláne nagy falattá válik, amikor megkapja fő ellenségnek a környék felett zsarnokoskodó nemes urat, Frederik de Schinkelt (Simon Bennebjerg), aki nemcsak, hogy fölötte áll a ranglétrán, és nyilván nem akar engedni a fennhatóságából holmi „jöttment” kedvéért, de ráadásul egy pszichopata vonásokkal bíró, ördögi figura is, aki szintén bármire képes a hatalma megtartása érdekében. Hogy mennyire bármire, azt épp a Khalenhez szökött egykori szolgája visszatoloncolása utáni, kegyetlen módszerekkel történő kivégzése mutatja a leginkább. Miközben Bennebjerg remek alakításából az is lerí, hogy Schinkel erőszakosnak tűnő figurája mögött egy sérült gyermek húzódik, aki minden „játékszert” magának akar, így a megszerzendő láp mellett a hozzá küldött unokahúgát, a grófkisasszony Edel Helenét (Kristine Kujath Thorp) is feleségül akarja venni, minden áron.
S ettől kezdve – Kahlen és Schinkel párharca — kezdetétől olyan sajátos viszonyok kialakulását láttatja velünk a rendező, amelyek a háromszög-jellegükkel, azaz a megoldatlanságukkal, a befejezetlenségükkel jelzik: ebben a lápos területért vérre menő csatározásban abszolút győztest biztos nem hirdethetünk. Ugyanis senki nem azzal lesz, akivel kéne lennie, és akivel igazán szeretne lenni. Schinkel és az unokahúga viszonyába beférkőzik harmadiknak Kahlen, akinek azonnal megtetszik a grófkisasszony, de az csak akkor adná oda magát neki, ha végre megkapná a láp betöréséért járó nemesi címet. A másik háromszög két csúcsát a Schinkel által kivégzett szolga egykori felesége, Ann Barbara (Amanda Collin) és Kahlen jelenti: a nő ott marad Kahlen házában szolgálni a férje halála után, s bár érzelmileg továbbra is a Schinkel által brutális kivégzett néhai férjéhez kötődik, szép lassan Kahlen párja lesz, legalábbis ami az ágyat illeti… S miközben Ann Barbara az elhunyt férjét, Kahlen pedig a grófkisasszonyt szereti, de látszólag egy párt alkotnak, harmadikként odaszegődik melléjük egy cigány kislány, Anmai Mus (Melina Hagberg), akivel úgy egészülnek ki, mint egy háromfős család. Csakhogy a családi „idill” is sántít, hiszen a kislány nem a vér szerinti lányuk, ők sincsenek összeházasodva, közös utódra pedig nem is gondolnak…
A mindenfelől felborulni kész, korántsem stabil viszonyok, ingatag lábakon álló háromszögek önmagukban jelzik tehát a vágyak „sánta” mivoltát. A fattyúból földesúrrá válás, és a pszichopata vonásokkal bíró, de valójában egy szorongó kisfiút magában rejtő nemesúrfi fennhéjázása és kivagyisága hosszú távon tarthatatlan jellegét. De hogy a főhősök közül bárki felismeri-e, hogy még sincs jó helyen az életben, vagy hogy milyen veszteségek, traumák után ismeri fel egyáltalán, azt nem árulom el. Ennek boncolgatását meghagyom önöknek. Csak annyit jelzek, hogy bár nagyon komor, sokszor fájdalmas képsorok tárulnak elénk Kahlen mint a makacsság megtestesítője és Shinkel mint a kétlábon járó pszichiátriai eset összecsapása során, mégis olyan tanulságos a Nikolaj Arcel rendezte történet, amiért még a sok vér és kegyetlenkedés látványát is elviseljük.
Hasznos elmélkedést kívánok a film kapcsán!
Gyürky Katalin
Hozzászólások