1953-ban, ezen a napon, november 25-én játszották le a londoni Wembley-stadionban az „Évszázad mérkőzését”, azaz az Anglia-Magyarország barátságos találkozót, melyet – ki ne tudná? – az Aranycsapat 6:3-ra megnyert. Ezzel odalett az angolok 90 esztendős otthoni veretlensége – utóbb ez is legendának bizonyult, ugyanis 1949-ben, Írország ellen (0:2) kikaptak Liverpoolban, 1951 áprilisában pedig a skótoktól a Wembleyben (2:3) -, s bár barátságos meccs volt, méltán az egyik leghíresebb összecsapásként él a magyar futballemlékezetben.
A világraszóló győzelem negyvenedik évfordulóján, 1993-ban nevezték ki november huszonötödikét A magyar labdarúgás napjává.
Sokszor megkapja a focitörténelmünkért rajongó javíthatatlan romantikus, hogy mi még mindig a múltból, Puskásékból élünk, ezért jutott ilyen mély gödörbe itthon a sportág.
Holott tudjuk, „historia est magistra vitae”, vagyis a történelem az élet tanítómestere. Kár lenne az évtizedek óta tartó mélyrepülést ráfogni az utódok iránti tiszteletre, ráadásul ez pont nem az a nap, amikor megengedhető.
Inkább gondoljunk egy percre nagyjainkra, akik már Puskásékat megelőzően is oktatták a világot, az első világégés előtt, illetve a két háború között, és alatt is megannyi klasszisunk kergette a labdát itthon, s szerte a világon. Talán Orth, Sárosi dr., Schlosser, Toldi, Zsengellér vagy Szusza nevét érdemes „kigugliznia” az utókornak. De méltatlanul háttérbe szorult az első világbajnoki ezüstérmes csapatunk is 1938-ból, a mieink a párizsi fináléban 4:2-re kaptak ki a kor európai héroszai, a címvédő olaszok ellen.
Az Aranycsapatnak még a kispadján is világklasszisok ültek, megnyerték az Európa Kupát (az Eb elődje), vb-ezüstérmesek lettek, nyertek olimpiai bajnoki címet. Az ötkarikás aranyból 1964-ben és 1968-ban is begyűjtöttünk egy-egyet, Albert Flórián Aranylabdát kapott hatvanhétben, de a hetvenes és a nyolcvanas években is különleges talentumok szórakoztatták a népet a hazai stadionokban, például Fazekas, Zámbó, Göröcs, Bene, Várady, Törőcsik, Nyilasi, Détári… Aztán elértünk a mélybe, onnan igyekszünk kievickélni, remélhetőleg, minél előbbi sikerrel. Ebben bízunk mi, akiket még nem tudtak leszokni a sokszor áldott és átkozott magyar futballról.
Végezetül pedig álljon itt egy visszaemlékezés egy ugyancsak Aranylabdát nyert korábbi, öntörvényű zseni, a Manchester United néhai kiválósága, George Best szájából:
„Bobby Charltonnal, Denis Law-val és Puskással edzősködtünk egy ausztrál futballakadémián. A fiúk nem tisztelték, kinevették a kövérsége és a kora miatt. Egyszer úgy döntöttünk, hogy a srácok kihívhatják versenyre az egyik edzőt: ki tudja többször eltalálni a felső lécet tíz kísérletből. Természetesen az öreg dagadtat választották. Law megkérdezte a kölköket, hogy mit gondolnak, hányszor találja majd el a lécet a idős kövér edző. A legtöbben ötnél kevesebbre tippeltek. Jobban tették volna, ha tízet mondanak. Az öreg kövér edző nekikezdett, és egymás után kilencszer talált. A tizediknél felküldte a levegőbe labdát, mindkét vállán és a fején is megpattintotta, majd sarokkal feltette, és a felső lécre bombázta. Mindenki elnémult, aztán az egyik kölyök megkérdezte, ki volt ez. Neked, kölyök, a neve Mr. Puskás.”
Szóval, valaha nagyon tudtuk ezt a játékot művelni.
(TN)
Hozzászólások