Alig több mint két hete lettem egy gyönyörű kisfiú édesapja. Büszkeségemre, boldogságomra, hálám kifejezésére nincsenek szavak, fáradhatatlanságunk megkérdőjelezhetetlen: itt bizony új élet kezdődött. Nemcsak a számára, hanem számunkra is. Hosszú, csalódásokkal és könnyekkel teli utat jártunk végig az ő megérkezéséig, erre nem is szívesen emlékszem vissza…
Mindezen előzmények tudatában talán valami egészen mást érzek, mint akinél elsőre minden klappol. Szeretetemben, odaadásomban, rajongásomban, csodálkozásomban, s a meghatottságtól gyakran szemembe szaladó könnyekben minden olyan érzelem benne van, melyet az idáig vezető úton éltem meg. Egyetlen érzésem viszont gondolatébresztő lehet a Kedves Olvasó számára is. Az elmúlt (alig) 9 hónapban kimondva vagy kimondatlanul szembesítettek azzal nők és férfiak, anyák, apák és gyermektelenek, hogy én férfiként ebben a történetben csak másodhegedűs vagyok. Mármint hogy az én szerepem teljesen és totálisan mellékes, hiszen „megcsinálni könnyű, sőt kellemes, a neheze már nem az én dolgom.”
A fiunk megszületése után is sorra kapom a megerősítést a fentiekre vonatkozóan, kiegészítve azzal, hogy „te még most nem tudsz mit csinálni, majdhogynem fölösleges vagy, az anyja eteti, az anyja pelenkázza, az anyja rendezi.”
Távol álljon tőlem, hogy ebben az überfeminista korban, a vajúdás minden pillanatát megélve, egy spontán apás szülés után bármilyen csodálatos érdemet elorozni merjek a hölgyektől, de a történet azért nem ennyire fekete és fehér.
Azt gondolom ugyanis, hogy az az áldásos teher, ami alatt a fiatal srácból apává lettem, rendesen nyomta és nyomja az én vállamat is.
A várandósság korai szakaszában mindentől igyekeztem megkímélni szeretett feleségem, nehogy baj legyen. Főztem a kedvenceit, hordtam a csokikat, süteményeket, bármit. Takarítottam, főztem, mostam, teregettem, s közben ezerrel dolgoztam, hogy fussa az orvosi vizsgálatokra, hálapénzre, mindenre. Közben költöztünk, építettünk, felújítottunk. Vérrel-verejtékkel dolgoztam azon, hogy őszre legyen hol fogadnunk szerelmünk gyümölcsét. Hordtam a csempét, kevertem az anyagot, festettem, cipeltem, veszekedtem a semmirekellő mesterek hadával. Segítségem alig volt, de megcsináltuk, október elejére otthonunk is lett.
Októberben a feleségem már menni is alig tudott, az is teher volt, hogy megforduljon az ágyon, így egyértelműen nekem kellett még többet vállalni, még többet segíteni.
November elején eljött a nagy nap, s úgy érzem, nagy hasznomat vette. Próbáltam nyugtatni, percekig tartó fájásai közepette húztam utána az infúziós gurulót a mosdóba, marhatta a kezem vajúdás közben, s igen, talán támasz voltam szülés közben s után is.
Az első hetekben a házimunka, a kutya, a kert, a temérdek munkám mellett minden egyes pelenkázásnál segítek, ápoltam a pici kincsünk köldökét, segítek fürdetni, büfiztetni, altatni. Kelek az éjszaka közepén, melegítem a tejet, 2-3 naponta főzök magunkra, én járok bevásárolni, postára, ügyeket intézni, szerelőhöz hordani az autót. Mindemellett igyekszem lelki társ is lenni, igyekszem elhitetni egy –még- bizonytalan kismamával, hogy a világon ő a legjobb és leggondosabb anya, merthogy ez így is van.
Kérem, ne értsenek félre, nem várok én ezért még egy vállba veregetést sem senkitől, bőven eleget kapok, amikor este két etetés közt átölel a feleségem, abban benne van minden, ami nekem kell. Férfi és immáron apa vagyok, „ez a dolgom.” Pusztán azt a félremagyarázást szeretném megvétózni, miszerint egy újszülött kihordása, gondozása kizárólag a nő feladata. Merthogy nálunk szerencsére ez nagyon nem így van.
Tudom jól, lehetnék igazi macsó, nem lenne muszáj ennyit vállalnom, de valahogy azt szeretném, ha ennek a csodálatos gyermeknek lenne apja. Apa nélkül ugyanis baromi rossz. Nekem szinte sosem volt, amikor szükségem lett volna rá. Az én apám évekig azon munkálkodott, hogy hogyan vegyen el tőlem valamit, mindent, nem pedig azon, hogy minél többet adjon. Nem haragszom én rá, de én nem ilyen apa és férj akarok lenni. Ennyire egyszerű ez: helyt kell állni becsülettel.
KB
Hozzászólások