Debrecenben az Őszi Fesztivál keretében a Shakespeare Hamletje ihlette posztmodern drámából, Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című abszurdjából készült színpadi adaptációt is megtekinthette az Apolló moziban a közönség. A londoni Royal National Theatre Old Vic nevű játszóhelyéről közvetített előadás főszerepét a Harry Potterből ismert Daniel Radcliffe és Joshua McGuire alakította.
A világ minden táján számtalanszor színre vitt darab – ahogyan azt a címe is mutatja – a Hamlet egy mondatából, a dán királyfi barátainak halálából mint tényből indul ki, s erre építve teszi meg Shakespeare epizódszereplőit főhősnek. A két figura mintegy visszatekintve, filozófiai párbeszédek formájában próbálja felgörgetni és megérteni a velük történteket, a haláluk bekövetkeztének okát és mikéntjét, miközben mindketten tisztában vannak vele: hiába elmélkednek, hiába mondják ki, hogy „biztosan volt egy pont, ahol dönthettünk volna másként is”, mert a történetüket már megírták, a sorsuk „eleve elrendeltetett”, vagyis a hamleti drámában nem maradhattak életben.
Tom Stoppard a két embernek ezt a fajta tehetetlenségét, azt, hogy csak játékszerek egy számukra megírt világban, azzal is érzékelteti, hogy a drámában felcserélhetővé teszi a két figurát. Gyakorlatilag mindegy, hogy melyikük Rosencrantz és melyikük Guildenstern. S ehhez a rendező, David Leveaux is igazodik az adaptációjában: a két barátot játszó színész, Daniel Radcliffe és Joshua McGuire hasonlítanak egymásra: magasságuk, hajszínük, testalkatuk ugyanolyan, így valóban összekeverhetővé válnak nemcsak azok számára, akikkel találkoznak, hanem egymás számára is: már maguk sem tudják, kik ők valójában.
S hogy kikkel találkoznak? Tom Stoppard drámája előzményeként nem véletlenül emlegetik Becket Godot–ra várva című abszurdját: a két főhős, hasonlóan a becketi szereplőkhöz, szintén folyamatosan várakozik, várja, hogy valaki olyan érkezzen hozzá, aki végre el tudja magyarázni, hogy miért történt meg velük mindaz, ami megtörtént. Tulajdonképpen, hogy miért kellett meghalniuk. S a várva várt magyarázat – ha konkrétan nem is -, de egy-egy színdarab-részlet formájában meg is érkezik. A dráma színjátszótársulata Leveaux rendezésében kiváló jelenetek sorát nyújtja. S ezzel nemcsak, hogy megkapjuk a színház a színházban-élményt – hiszen a társulat eljátssza az úgynevezett egérfogó-jelenetet -, hanem a rendezés a színház a színházban-szituációt meg is duplázza: hiszen a két barát szemében a Hamlet-drámából megelevenedő alakok is úgy jelennek meg, mintha épp egy színdarabból lépnének elő, egy olyan színdarabból, ami – nem mellesleg – az ő sorsukat is meghatározza. Ezt az állandó és dupla színház a színházban-szituációt a színpadon folyamatosan ki-be húzogatott függöny is érzékelteti. A színtársulat vezetőjét játszó David Haig játéka lenyűgöző, s nem kevésbé meggyőző a Hamletet alakító Luke Mullins, aki – a Tom Stoppard drámának megfelelően – egyáltalán nem őrültként, hanem sokkal inkább egy agyafúrt svihákként van jelen. Furfangos alakként, aki a végén – az Angliába tartó, a színdarab II. felvonását meghatározó helyszínen, a hajón – kicseréli az angol királynak írott levelet, s ezzel nemcsak a saját halálát akadályozza meg, hanem „rögtöni halálnak adja e parancs vivőit”, azaz Rosencrantzot és Guildensternt.
A halál mint különös létállapot, s ennek a „helyzetnek” a boncolgatása – ahogyan a drámát, úgy a darabot is – végig meghatározza. S a színtársulatot vezető színész ebből a szempontból – remek alakítás közben – számtalanszor „megvezeti”a két fickót. Mert egy színdarab addig nem érhet véget, amíg „mozgásképesek” a szereplőké. Aztán, ha meghalnak, az se baj, hisz a tapsra összeszedik magukat, s már megint úgy néznek ki, mintha mi se történt volna. Tehát a színpadi halál nem végleges állapot – jelzi -, s el is játssza Rosencrantz és Guildenstern számára a „tetszhalott” állapotot. Így a két ficsúr – Leveaux rendezésének lényegeként – egyre kevésbé érti, hogy akkor most velük mi is van pontosan. Meghaltak, vagy nem? Színpadon vannak, vagy sem? Mert ha igen, akkor még élnek, akkor még a Hamlet-történet ellenére is élniük kell, pontosabban kéne.
Mindezt a filozofálgatást pedig abszurd humor és körmönfont mondatok kísérik, azaz igazán intellektuális kalandban lehet része annak, aki megnézi a közvetítést. Tartalmas, s egyben szórakoztató három órát tölthet el az Old Vic művészeinek lenyűgöző és minden szinten profi játékát látva.
Gyürky Katalin
Hozzászólások