A sokoldalú művészetéről méltán híres Maïwenn (eredeti nevén Maïwenn Le Besco) rendezőként és főszereplőként is jegyzi a napokban a hazai mozikba kerülő Jeanne du Barry – A szerető című filmet. A sok szempontból egyedi és meglepő alkotást az Apolló moziban tekintettük meg.
A francia történelem XVIII. századi, XV. Lajos francia király udvarában kulmináló, botránnyal felérő eseménysorozatát Maïwenn egy olyan kosztümös alkotásban tárja elénk, amelyről a címe alapján azt lehetne feltételezni: túlfűtött szexualitással bíró filmmel fogunk találkozni. Ám, hogy nem ez történik, s hogy a filmet nem lepi el a fülledt erotika, az annak köszönhető, hogy a rendező ez esetben a törvénytelen gyerekként napvilágot látott, később a felsőbb körök kurtizánjává lett Jeanne esetében nem a „szakmájára”, hanem a sorsára, sőt, a teljes életrajzára koncentrál. Azt mutatja meg az ő maga megformálta Jeanne esetében, a születésétől kezdve, kronológiai sorrendben haladva egészen a haláláig, hogy ez a származására nézvést a legalsóbb néprétegekből jövő, egész életében cselédsorsra ítéltetett leány a szépségével és azzal a fajta autodidakta önfejlesztéssel, amely kora legműveltebb kurtizánjává tette, hogyan állta, illetve más szempontból, hogyan nem állta meg a helyét arisztokrata körökben.
S ha innen nézzük, meglehetősen érdekes kettősséget mutat a film. Önmagában ugyanis Jeanne – aki annak érdekében, hogy a király ágyasa lehessen, előbb hozzámegy az őt régóta kitartó du Barry grófhoz (Melvil Poupaud), mert csak egy ranggal és címmel rendelkező nő kerülhet be a királyi udvarba – tökéletesen passzol XV. Lajoshoz. Miután a király „szemlét tartva” magához kéreti, tényleg szerelem szövődik közöttük, és nem csupán a testi vonzalom tartja őket össze, és tartja ott jó sokáig Jeanne-t a Versailles-i udvarban. Azt, hogy mennyire szereti őt XV. Lajos király, nem csak az uralkodót megtestesítő Johnny Depp játéka tükrözi számunkra, hanem az a fajta kivételezés is, amely a film igen vicces jeleneteiért is felel. Az udvarban ugyanis senki se fordíthat hátat az uralkodónak, amikor távozik tőle, hátrafelé kell az ajtóig tipegnie, ám Jeanne kivételezett helyzetét mutatja, hogy ő az egyetlen, akinek ez nem kötelező.
A mulatságos tipegéstől megóvott szeretőt azonban még a király sem képes az udvari intrikáktól megvédeni. Főleg nem a király négy – igencsak unszimpatikus – lányától, akik első perctől fogva féltékenységgel teli megvetéssel tekintenek az általuk csak „teremtménynek” nevezett Jeanne-ra, s mindent elkövetnek, hogy kiebrudalják onnan.
Ebből a szempontból akár mesébe illőként is értékelhetnénk Maïwenn alkotását. A gonosz leányoknak ugyanis – bár folyamatosan és szisztematikusan próbálkoznak Jeanne udvari életét megkeseríteni – itt nem osztanak lapot: velük szemben mintha folyamatosan csatát, és végül háborút nyerne Jeanne és az ő, XV. Lajos iránt érzett igazi szerelme. De ahogy minden más, úgy ez a mese is véget ér egyszer, mégpedig úgy, hogy a valóság a legváratlanabb módon kopogtat be a királyi udvarba.
Hogy mi ez a valóság, s végül mi miatt kell távoznia Jeanne-nak Versailles-ból, azaz, hogy végül miért nem álja, nem állhatja meg a helyét a „teremtmény” az udvarban, azt persze nem árulom el. Inkább azt szeretném jelezni, hogyha bárki azt gondolná, hogy ez a kurtizán az élete végén ugyanoda süllyed vissza, ahol kezdte, az téved. Mégpedig egy újabb valóság beköszönte miatt: az ancien régime-t elsöprő francia forradalom miatt, amely egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel a kurtizánnal…
De hogy ez átok-e a számára, vagy egyenesen kegyelem az után, hogy el kellett hagynia élete egyetlen igazi nagy szerelmét, XV. Lajost, azt szintén döntsék el önök. Ebből a szempontból – legalábbis én így vélem – még az is lehet, hogy jókor jött neki a francia forradalom…
Maïwenn kosztümös, gyönyörűen fényképezett, a Versailles-i kastély színpompás miliőjét híven elénk táró filmet tehát minden szempontból ajánlom a figyelemükbe. S külön szeretném jelezni, hogy az egyik mellékszereplőt, Richelieu bárót az a Pierre Richard játssza, akiről élemedett kora miatt azt gondolhattuk volna, hogy már rég nem áll a kamerák elé. Hogy Maïwenn mégis rá tudta venni a báró alakjának megformálására, még egy plusz pontot ad a filmjének.
Ajánlom tehát szíves figyelmükbe ezt a történelmileg is hű francia-brit-belga koprodukcióban készült alkotást.
Gyürky Katalin
Hozzászólások