Napok óta nagyon nehezen emésztem meg a látottakat. Azt az interjút, melyben a május végén elsüllyedt Hableány kapitányának lánya nyilatkozik. Mindent értek, próbálom nem belehelyezni magam az ő helyzetébe, mégis gombóc szorítja el a torkom, s könny szökik a szemembe: én is apa vagyok. Egy fontos kérdést viszont képtelen vagyok megválaszolni: mi szükség erre a mai magyar sajtóban?
Máris elnézésüket kérem, amiért sajtóetikai kérdéseket a nyilvánosság elé akarok tárni. Ugyanakkor határozott meggyőződésem, hogy igenis fontos kérdéseket vet fel ez a rövid interjú (is).
A legfontosabb kérdés számomra az, hogy szükség van-e erre, etikus, korrekt-e megtennie egy szerkesztőnek, riporternek, újságírónak azt, hogy egy iszonyatos tragédia áldozatának hozzátartozóját felkutatja, megszólaltatva a könnyeivel küszködő fiatalt?
Őszinte leszek, magam is dolgoztam egy időben országos kereskedelmi televíziónak, s ottani pályafutásom lezárásához pontosan ezek az aljas, mocskos, embertelen, sikerhajhász szerkesztői és szerkesztőségi(!) elvárások járultak hozzá leginkább.
Voltam családi tragédiánál, láttam üvöltő menyasszonyt, aki összeégett vőlegényét siratta, láttam (pillanatok alatt) fiú és férj nélkül maradt édesanyát. Láttam diszkóbalesetes fiatal áldozatokat roncsokban, jártam tűznél, árvíznél, láttam vízihullákat, s megégett embereket, menthetetlenül beteg gyermekeket is. Valamennyiükre emlékszem, még évek múltán is. Megpróbáltam azt az elvet követni, hogy én a munkámat végezni vagyok itt, nem sírni, nem őrjöngeni, nem megundorodni. Azért vagyok itt, amiért a búvárok, a mentősök, a tűzoltók, a rendőrök: tenni a dolgomat a lehető legnagyobb szakmai alázattal. Megpróbáltam kívül állni.
Másnap azonban rendszerint megkaptam a szerkesztői utasítást: „folytatni kellene a sztorit!” Ez az utasítás volt a legborzalmasabb számomra. Ez azt jelentette, hogy be kell csengetnem abba a házba, ahol a tragédia történt, meg kell mutatnunk hátborzongató nyomokat, emlékeket, vérző szívű, tragédiát elszenvedő, gyászoló szeretteket. Mindegy, hogy hogyan csináljuk, csak üssön az anyag, sírjon mindenki!
Volt olyan kollégám, aki imádta ezt, én meg inkább feladtam, képtelen voltam és vagyok az ilyesmire. Ebből a szempontból nem is vagyok alkalmas a tudósítói munkára. Ez az egyik örök dilemma a mai magyar sajtóban: nézőt-reklámpénzt akarsz, vagy korrektül tudósítani? Nehéz ügy, nincs is rá jó és rövid válasz.
Minden egyes ilyen utasításnál megfogalmazódott bennem a kérdés: kell ez? Kinek? Ki örül ennek? Ki nézi ezt szívesen? Ki kíváncsi erre?
S tudják, az igazán szomorú az, hogy az említett interjú kapcsán szégyellnem kell, hogy én is ehhez a „szakmai” közösséghez tartozom, én is pondró, pióca – akarom mondani – újságíró vagyok. Ha megkérdezik, mivel foglalkozom, alig merek válaszolni a kérdésre. Nem magam miatt. A sok embertelen kutya miatt.
Máris elnézésüket kérem, amiért sajtóetikai kérdéseket a nyilvánosság elé akarok tárni. Ugyanakkor határozott meggyőződésem, hogy igenis fontos kérdéseket vet fel ez a rövid interjú (is).
A legfontosabb kérdés számomra az, hogy szükség van-e erre, etikus, korrekt-e megtennie egy szerkesztőnek, riporternek, újságírónak azt, hogy egy iszonyatos tragédia áldozatának hozzátartozóját felkutatja, megszólaltatva a könnyeivel küszködő fiatalt?
Őszinte leszek, magam is dolgoztam egy időben országos kereskedelmi televíziónak, s ottani pályafutásom lezárásához pontosan ezek az aljas, mocskos, embertelen, sikerhajhász szerkesztői és szerkesztőségi(!) elvárások járultak hozzá leginkább.
Voltam családi tragédiánál, láttam üvöltő menyasszonyt, aki összeégett vőlegényét siratta, láttam (pillanatok alatt) fiú és férj nélkül maradt édesanyát. Láttam diszkóbalesetes fiatal áldozatokat roncsokban, jártam tűznél, árvíznél, láttam vízihullákat, s megégett embereket, menthetetlenül beteg gyermekeket is. Valamennyiükre emlékszem, még évek múltán is. Megpróbáltam azt az elvet követni, hogy én a munkámat végezni vagyok itt, nem sírni, nem őrjöngeni, nem megundorodni. Azért vagyok itt, amiért a búvárok, a mentősök, a tűzoltók, a rendőrök: tenni a dolgomat a lehető legnagyobb szakmai alázattal. Megpróbáltam kívül állni.
Másnap azonban rendszerint megkaptam a szerkesztői utasítást: „folytatni kellene a sztorit!” Ez az utasítás volt a legborzalmasabb számomra. Ez azt jelentette, hogy be kell csengetnem abba a házba, ahol a tragédia történt, meg kell mutatnunk hátborzongató nyomokat, emlékeket, vérző szívű, tragédiát elszenvedő, gyászoló szeretteket. Mindegy, hogy hogyan csináljuk, csak üssön az anyag, sírjon mindenki!
Volt olyan kollégám, aki imádta ezt, én meg inkább feladtam, képtelen voltam és vagyok az ilyesmire. Ebből a szempontból nem is vagyok alkalmas a tudósítói munkára. Ez az egyik örök dilemma a mai magyar sajtóban: nézőt-reklámpénzt akarsz, vagy korrektül tudósítani? Nehéz ügy, nincs is rá jó és rövid válasz.
Minden egyes ilyen utasításnál megfogalmazódott bennem a kérdés: kell ez? Kinek? Ki örül ennek? Ki nézi ezt szívesen? Ki kíváncsi erre?
S tudják, az igazán szomorú az, hogy az említett interjú kapcsán szégyellnem kell, hogy én is ehhez a „szakmai” közösséghez tartozom, én is pondró, pióca – akarom mondani – újságíró vagyok. Ha megkérdezik, mivel foglalkozom, alig merek válaszolni a kérdésre. Nem magam miatt. A sok embertelen kutya miatt.
SKB
Hozzászólások