Interjú Nyári Oszkár színésszel, színházpedagógussal, a Karaván Társulat vezetőjével.
-Az Önnel készített egyik interjúban a következőt nyilatkozta: „A sorsom úgy alakult, hogy nem is kerülhettem volna el a színházat.” Kifejtené ezt a mondatot bővebben?
-Nem igazán színésznek készültem, hanem, ahogy ma látom, inkább színházzal foglalkozó, színházcsináló embernek. Otthon, a családunkban is része volt az életüknek az ilyesfajta játék, amit én már az általános iskolában is kamatoztattam: gyakran vettem rá az osztálytársaimat, hogy mutassunk be valamit, amit persze a középiskolában, sőt, még a katonaságnál is folytattam. Aztán mégis felvettek a főiskolára, s színész lett belőlem. De hangsúlyozom, mindig az a látásmód érdekelt, amit a színpadon lehet megteremteni, vagy inkább: megőrizni, visszahozni. Visszahozni azt a szemléletet, azt a játékosságot, játéktudást, amire a gyerekek még képesek, a felnőttek viszont sajnos elfelejtik. Decemberben mutattuk be a budapesti Pinceszínházban Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő című darabját, amelyben én Bruckner Szigfridet, a kiöregedett cirkuszi oroszlánt alakítom. Erről az oroszlánról is ez jut eszembe. Ugyanis Lázár Ervin egy másik művében, A kisfiú meg az oroszlánok című meséjében csak a darabbéli kisfiú és a barátai láthatják ezt az oroszlánt. Az édesapa, vagy az, aki már elveszítette azt a képességet, hogy a fantáziájával bármit megteremtsen, az kimarad a játékból, a közös örömökből. Viszont, ha sikerül megőriznünk ebből a képességünkből valamit, akkor részt vehetünk benne, s láthatjuk akár az oroszlánt is. A gyerek még látja, hisz benne. Én ezt a hitet szerettem volna megőrizni magamban. Sőt, amikor általános iskolában, első osztályos koromban világossá vált számomra, hogy a Mikulás nem is létezik, azt követően rögtön mikulásműsort akartam szervezni az ovisoknak, hogy nehogy megtudják, hogy valójában nincs is Mikulás. A színpadon lehet ebből a legtöbbet megőrizni, megvalósítani, visszacsempészni: a mögöttes tartalmak, a lényeg látását, a játékra való képességet.
-Én is úgy vélem, hogy alapvetően játszani nem szabadna elfelejtenünk.
-Így van, hiszen, ha ezt elfelejtjük, akkor az élet legalapvetőbb dolgaival, a születéssel, a halállal, a szerelemmel nem fogunk tudni mit kezdeni. Nem fogjuk érteni, hogy mi történik velünk. A gyerek még érti, hogy a homokozóban százszor is meg lehet halni, ahogy a színpadon is. Ha tudunk játszani, úgy tudunk élni, mintha örökké élnénk.
-Szintén egy nyilatkozatából tudom, hogy Önt a roma származása miatt nem igazán érte atrocitás. Ezért érdekelne, hogy ha ilyen személyes élményben nem volt része, akkor miért kezdett el foglalkozni hátrányos gyerekek támogatásával, felkarolásával, s akkor miért központi probléma a darabjaiban, amiket a Karavánnal visznek színre, a másság, az integráció problémája, kérdésköre?
-Ezzel kapcsolatban inkább úgy fogalmaznék, hogy nyilván engem is értek kellemetlenségek a származásom miatt, de valahogy én ezeket nem értem meg atrocitásként. Még az is lehet, hogy amiatt, hogy ami nem fáj, arra nem emlékszünk, s mivel én nem emlékszem ilyesmire, nyilván ez olyan mély nyomot nem hagyott bennem. Ám, a környezetemben lévő embereket érték ilyen jellegű támadások, s ez bizony érzékenyen érintett. Volt olyan is, amikor emiatt közbeléptem. Pusztán az igazságtalanság miatt. De egészen közeli szemtanúja voltam például több nagy múlttal rendelkező zenész família elszegényedésének a rendszerváltás környékén, vagy azt is láthattam, hogy tömegével váltak romák is munkanélkülivé ez idő tájt. Egyre látványosabbak voltak azok az igazságtalanságok, amik ezt a kisebbséget érték, s ez irodalmi, drámai szempontból is feldolgozásért kiáltó tény. S mivel én színházi ember vagyok, ezeket a színházon keresztül tudom és szeretném is bemutatni, érzékeltetni.
–A Karaván Társulat megalakításának is ez volt a célja, hogy hátrányos, roma származású gyerekeket „hozzon helyzetbe”, segítse a mindennapjaikat, fejlessze a bennük rejlő tehetséget?
-Azt szoktam mondani, hogy a Karavánnak többszörös a missziója. Elsődlegesen, persze, a célcsoportunkat a hátrányos helyzetű romák képezik, akikből nem feltétlenül színészeket akarunk nevelni, hanem segíteni őket abban, hogy jó gondolkodású, önálló döntésekre képes, közösségben élni és dolgozni tudó felnőttekké váljanak, de ez nem zárja ki, hogy nem hátrányos helyzetű gyerekeket is felvegyünk. S ezzel rögtön ott vagyunk a második missziónknál: hogy a különböző társadalmi helyzetű, felkészültségű és műveltségű gyerekeket együtt tanítsunk, s ezáltal olyan heterogén helyzetet teremtsünk a számukra, amely mindenki számára természetes és gyümölcsöző. Szerencsés találkozásokat igyekszünk tehát teremteni roma és nem roma, hátrányos helyzetű és jól szituált középosztálybéli gyerekek között, akik a társadalomban sajnos ilyen értelemben eddig csak szerencsétlen találkozásokat, riasztóan negatív egymás felé irányuló kommunikációt, viselkedésmintákat tapasztaltak. S ehhez kapcsolódik a harmadik missziónk is: az, hogy olyan helyre is elvigyük a színházat, olyan közegnek is bemutassuk a produkcióinkat, ahol a színház egyáltalán nem evidens dolog, mert a szegénység, az elmaradottság miatt nem tud az emberek életének része lenni.
-Ha jól tudom, a mostani példátlan összefogás, azaz öt színház –a Nemzeti Színház, a debreceni Csokonai Színház, a tatabányai Jászai Mari Színház, a békéscsabai Jókai Színház és a Karaván Színház – koprodukciójában előadott Egerek című előadás-sorozat is ezt a célt szolgálja. Azt, hogy az ország minden régiójába eljusson a darab, s minden egyes előadáson harminc-negyven hátrányos helyzetű gyermek is jelen lehessen.
-Rendkívüli öröm számunkra, hogy mind a négy színház vezetése igent mondott erre a kezdeményezésünkre. A Nemzetiből Vidnyánszky Attila, Debrecenben Ráckevei Anna és Gemza Péter, Békéscsabán az akkori igazgató, Fekete Péter, Tatabányán pedig Crespo Rodrigo azonnal támogatta az ötletünket, s most épp Debrecenben zajlanak is az előadások.
-Mégpedig nagy sikerrel. A gyerekek nagyon élvezik, énekelve, boldogan távoznak a színházból. Miközben a látványos, akrobata és zenei elemekkel dúsított produkció tartalmát tekintve része az Önök missziójának: a másság észrevétele, meglátása, s ami a lényeg: elfogadása nagyon hangsúlyosan jelen van.
-Örülök, hogy ezt mondja, hiszen ezzel az előadás-sorozattal abban az irányban is igyekszünk lépéseket tenni, hogy színházba járó embereket „képezzünk”, olyanokat, akik képesek arra a bizonyos másfajta látásmódra. „Látó” embereket szeretnénk nevelni, akik a másság felismerésén és elfogadásán keresztül gyógyulnak is egyben. Mert ha meglátod a másik kultúrájának értékeit, és a kultúráink kölcsönhatásba lépnek egymással, azok gyógyító hatást fejtenek ki egymásra, s magad is gyógyulsz tőle. Az egyik előadásunkban, a Mese a tűzpiros virágról-ban például a belső értékek felfedezése, meglátása a lényeg. Az Egerekben pedig annak az irracionális pillanatnak a megélése, amikor két fiatal találkozik, s elvileg észre se kéne, hogy vegyék egymást, mégis, a másik mássága – fehérsége, szürkesége – tetszik meg nekik, abba szeretnek bele. Van egy nagyon fontos Goethe-idézet, amire a darab rendezője, Tóth Géza kollégám és barátom hívta fel a figyelmemet. Ez az egyik gondolat, ami a Karaván Színház előadásaiban gyakran fellelhető: „Megfigyelhetjük a szem kettősségét, mely jellemző minden eleven létezőre. Ha sötétet mutatunk a szemnek, akkor a világosat kívánja, ha világosat, sötétet követel.”.
-Ugyanakkor, a darabban az is hangsúlyosan jelen van, hogy a két fiatal egér egymástól való különbözősége mellett vannak olyan dolgok, amik „egérségükben” összekötik őket, amiktől egyformának érezhetik magukat: hisz minden egér, legyen szürke, fehér vagy épp fekete, fél a macskától, s szereti a sajtot.
– Nyilván, viszont az azonosságokra való hivatkozás nem építő jellegű. Az adott. Azt nem kell tanulni, s abból nem lehet tapasztalatokat szerezni. Itt az a lényeg, hogy a másság felfedezésével az előítéleteit is leküzdi az ember. Olyan könnyű lenne a fehér egérnek – ahogy egyébként azt a szülei teszik – csak lesajnálóan legyinteni egyet: ez egy szürke egér, hát mit kezdjek vele, kellemetlen töpörtyűszaga van. S a szürke egérfiú is könnyedén rámondhatná Fruzsinára, hogy rizsporos bundájú. Ám a fiatalok a nehezebb utat választják: rálépnek a másik megismerésének, mássága felfedezésének, a másik szépségei, értékei felismerésének az útjára. S azt gondolom, csak ezáltal megyünk előre. Minden kultúrának szüksége van vérfrissítésre. Már Szent István is hangot adott annak, hogy „az egy nyelvű és egy erkölcsű ország gyönge és törékeny.” Ahhoz, hogy gazdagodjunk, érzelmileg fejlődni tudjunk, be kell fogadnunk másféle, másfajta életformát, gondolkodásmódot is magunk közé.
-A Karaván Társulat vezetése mellett sikeres színészként is tevékenykedik. Tagja a kaposvári Csiky Gergely Színháznak, de játszik Budapesten a Nemzeti Színházban, a Pinceszínházban, illetve filmszerepekben is láthatjuk. Hogyan éli meg életének ezt a kettősségét: a színészetet és a színházcsinálást?
– A kettő szerencsésen kiegészíti egymást. Azt gondolom, hogy hogyha nem lennék sikeres a színészi pályámon, azt nem művelném a tőlem telhető legmagasabb színvonalon, nem volna hiteles a Karavánban végzett munkám sem. A saját, színészként bejárt és bejárandó utam is fontos a másik úton való haladásom szempontjából.
-Végezetül arra kérném, nevezze meg azt az előadást, amelyben most a legszívesebben játszik.
-Kaposváron játsszuk most a Luxemburg grófját, ami több szempontból is nagyon érdekes. Egyfelől, így a téli ünnepek idején nagyon kevés időnk volt egy ilyen nagyszabású operett színre vitelére, de azt gondolom, a megfeszített munka meghozta a gyümölcsét. Én Sir Basilt játszom most benne. Most, ugyanis a színházhoz kerülésem után nem sokkal, friss diplomásként én már részt vettem ebben a darabban, akkor Lanchestert alakítottam benne, Sir Basilt pedig Bezerédi Zoltán játszotta. Szakmai szempontból ezért is nagy kihívás, felelősség, ugyanakkor öröm ebbe a szerepbe bújnom, az ő csodálatos játéka után ezt a szerepet eljátszanom.
Gyürky Katalin
Hozzászólások