Törökországban és Szíriában sajnos megtörtént az, amit az utóbbi években talán csak a katasztrófafilmekben láttunk. 7.8-as erősségű földrengés rázta meg a két ország határtérségét, óriási pusztítást eredményezve mindkét oldalon. Törökországban már több mint 40 ezer ember életét követelték a földmozgások, a romeltakarítási munkálatok előrehaladtával, pedig ez a szám a következő napokban várhatóan tovább emelkedik majd. Ezt a katasztrófát nem látta előre senki. Sokkolta a helyieket, a legkritikusabb órákban káosz jellemezte a helyszínen folyó munkálatokat. A HUNOR Mentőszervezet Magyarországról 24 órán belül megérkezett Hatay tartományba, a rengések epicentrumába. Heroikus küzdelemről, fáradtságot nem ismerő kollégákról, feldolgozhatatlan családi tragédiákról, folyamatos veszélyről és az életmentő hivatás fontosságáról beszélgettünk Fegyverneki Máté tűzoltóval, aki nemrég tért haza a HUNOR kötelékében a földi pokolból. Interjú.
Február 6-án hajnalban rendkívül erős földrengésre ébredt a török-szír határtérség. A Richter-skála szerint
először 7,8-as, majd nem sokkal később 7,7-es erősségű földmozgás rázta meg a két ország találkozási pontját.
A közösségi médiát elárasztották a helyszínen készült videók és fotók, a világ egy emberként imádkozott a katasztrófa sújtotta területen élő emberekért, és a mentésben résztvevőkért, hiszen a földrengéseket több ezer kisebb utórengés követte.
A püspökladányi Fegyverneki Máté 15 éve dolgozik tűzoltóként és alpinistaként.
Pár nappal a HUNOR Mentőszervezet hazatérése után találkozunk, melynek 10 éve a tagja. Mint mondja, eddigi munkája során sok mindent látott már, de egy ilyen horderejű katasztrófára, ilyen mennyiségű emberi tragédiára nem lehetett felkészülni.
Ez a tragédia nagyon nagy dózisban ért minket rövid idő alatt, így természetes, hogy nehéz feldolgozni a kint tapasztaltakat. Ahhoz képest, hogy mennyi embert kimentettünk, sajnos sokszor tapasztaltuk meg a tragédiát is. Az is a csapat erejét mutatja, hogy milyen speciálisan képzettek vagyunk, hogy bár mindenkinek más az erőssége, tudtuk ilyenkor is húzni és ösztönözni egymást, hogy ne rogyjunk meg, csináljuk tovább.
A csapat 17 embert mentett ki élve a romok alól, köztük volt három gyerek is. 29 esetben azonban sajnos már csak holttestet tudtak kiemelni. Mint mondja, a 17 fő a halálos áldozatok számát nézve kevésnek tűnhet, a hivatalos statisztikák szerint viszont
a HUNOR mentette ki a legtöbb túlélőt a mentőcsapatok közül.
Pedig a körülmények cseppet sem voltak ideálisak.
Borzasztó nagy káosz fogadott minket. Az emberek nagyon kétségbe voltak esve, hiszen hirtelen nem tudott úgy reagálni a kormány, hogy azonnal kezelni tudják ezt a helyzetet. Mi sem értenénk meg, ha velünk történik meg ez, hogy miért nincs azonnal kéznél segítség, miért nincs azonnal víz és élelem. Arra érkeztünk meg, hogy az összes boltot kifosztották, az üzemanyagot leszívták, mindegy volt, hogy honnan jutnak élelemhez, vízhez és üzemanyaghoz, csak legyen végre. Pontosan olyan volt, mint a katasztrófafilmekben. Volt egy nagy irányítási központ, ők GPS koordinátát lőttek be nekünk és az alapján kellett a tábort kiépítenünk a kárterület mellett. A mi egyhetes beavatkozásunknak a szerves, nagyobbik részét gyakorlatilag egy 13 emeletes, 2 parkolószinttel rendelkező épület tette ki, ahol az elsődleges felderítés alapján 1000 ember tartózkodott a földrengésnek az idején. Ezzel a lélekszámmal kellett számolnunk a romok alatt. Ahogy megérkeztünk két alegység, az Alpha, és a Bravo lett létrehozva a munkára, és azonnal mentettünk is, szinte egyből egy sérültnél voltunk. A felderítők kutattak, a kutyások is folyamatosan dolgoztak, azonban a felderítés 90 százalékát elvégezte a lakosság, mert mindenki rászaladt a romokra, kézzel kaparták a törmelékeket, pontosan tudták, hogy hol hallanak hangokat, hol lehetnek a szeretteik, szóval nagyon sokat segítettek nekünk.
Innentől felgyorsultak az események, hiszen már az első mentési kísérletüket siker koronázta.
A legelső túlélőt az első percben megtaláltuk. A kiszabadítása több mint 5 órás művelet volt. Átlagosan 5 óra volt egy mentés, de volt olyan is, akinek a megközelítése 1 óra alatt megvolt, míg egy másik túlélőt 26 órán keresztül próbáltunk kiemelni. A relatív könnyebbik eset az volt, mikor rengeteg járaton keresztül kúszva-mászva, sokszor sisakot levéve, elfordított fejjel fértünk át és jutottunk el a sérültig, a nehezebb pedig az, amikor elképesztő fizikális munkával, kalapáccsal pajszerrel, roncsvágókkal, feszítő vágókkal tudtunk csak menteni. Volt olyan is, hogy az utolsó egy méteren már nem fértünk át, így át kellett törni. Egyszerre mindig egy vagy két ember dolgozott az ötből, mert többen nem fértünk oda, a többiek a romeltakarítást végezték. A kutyákat nem lehet semmilyen műszerrel pótolni. Nagyon komoly érzékelőink vannak, pl. akusztikus érzékelő, melyet ha leütünk a betonba, 5-6 méteres mélységig érzékeli a szívverést, a hangokat pedig 10-15 méteres mélységig. A kutyát viszont ez sem tudja pótolni, az érzékszervei mindennél pontosabbak. Sajnos szegények nagyon hamar elfáradtak, mert annyi inger érte őket, annyi mindenre kellett figyelniük, hogy nehezen tudták feldolgozni. Nagyon ügyesek voltak, rengeteg embert felderítettek. Bár nagyon sok mentőegység volt a helyszínen több országból, rengeteg kutyás mentőszervezet is,
ez mégis egy olyan mértékű tragédia volt, amihez kevesen voltunk. Ha tízszer, vagy százszor ennyi ember és kutya tudott volna menteni, akkor talán a romok alá szorult emberek zömét meg lehetett volna menteni.
Sajnos volt olyan is többször, hogy az elsődleges felderítések alapján még élő volt a személy, fel tudtuk venni vele a kontaktot, még hangokat is hallottunk tőle, de mire sikerült átverekednünk magunkat a betonon, már nem tudtuk megmenteni az életét. A katasztrófa pillanatától elkezdődik egy visszaszámlálás. Tisztában voltunk azokkal a statisztikákkal, hogy mikor mennyi az esély a túlélésre. Az első 100 óra a legkritikusabb, utána rohamosan csökken az esély, hogy élve tudunk felhozni valakit a törmelékek alól. De nem szabad feladni, mi sem adtuk fel, és meg is lett az eredménye.
Máté a Bravo alegységben dolgozott, de mint mondja, nagyon sokszor szétszedték a csapatot, olyan sok helyen kellett egyszerre beavatkozni.
Öt kiemelésnél voltam jelen személyesen, négy felnőtt és egy gyerek mentésénél. Mindegyik belém égett. A helyiek segítségével folyamatosan tudtuk tartani a kapcsolatot a lent rekedt emberekkel. Sokszor elaludhattak a romok alatt, mert volt időszak, amikor nem válaszoltak. Ilyenkor a mellettünk állók megijedtek, kiabáltak, nagyon kitartóan szólongatták őket, amire végül már jött válasz. Ahogy közelebb értünk, egyre erősödtek a túlélők hangjai. Ilyenkor nagyon hasznos a kopogtatás. Mondtuk nekik, hogy ha fel tud venni egy betondarabot kopogtasson, így fel tudjuk mérni, hogy mennyire járunk közel, merre fúrjunk, bontsunk. Egyre közelebb kerülve hozzájuk, mindenkiben nőtt az élni akarás, és egész hihetetlen módon igyekeztek jelezni, hogy életben vannak. Az ötödik napon emeltük ki az utolsó túlélőnket. Sajnos azt tapasztaltuk, hogy általában ha egy lakásban elkezdtek menekülni a családosok, ott voltak a családtagok összekapaszkodva, egymás közelében. Ha egy embert találtunk, akkor nagyon óvatosnak kellett lennünk, és még több kutatást kellett végeznünk, mert biztos, hogy ott volt egy szerette is az illetőenk. Többször is így volt, hogy anya, apa, gyerekek.
Egy teljes családot élve, sajnos egyszer sem sikerült kiemelni.
Bár már a repülőn igyekeztek felkészülni, és tudták, hogy nagyon sok halottat fognak kiemelni, az éles helyzetben tapasztalt tragédiákkal szemben nem lehetett előre felvértezni magukat.
Nagyon nagyon nehéz volt minden halálesetet látni, megtapasztalni, főleg a gyerekek esetében. A legtöbbünknek van kicsi gyereke. Ha egy gyermek holttestét emeltük ki, az mindannyiunkat nagyon megrázott, egyszerűen akkor nem sikerült az elvonatkoztatás. A hétköznapi munkánk során megy az elvonatkoztatás, így tudod függetleníteni magadat, ráadásul ritkán van halottad, de itt ez a töménység, ráadásul gyerekeket is látva nagyon nehéz volt. Néhány esetben úgy sikerült kimentenünk felnőtt embert a romok alól, hogy a lába között, vagy a karjában volt a gyermeke, sajnos holtan.
Arra a kérdésre, hogy mennyire voltak ők veszélyben, csak azt válaszolja, hogy óriási szerencséjük volt.
Amíg kint voltunk több mint 350 utórengés volt, folyamatosan mozgott a föld, így mentettünk. Folyamatosan életveszélyben voltunk, mert a legtöbb munkaórát a romok alatt töltöttük ilyen körülmények között. Nagyon sokszor próbáltuk a helyieket arrébb vinni, nehogy életveszélybe sodorják magukat is, mert mindenhol kiálltak a betonacélok, a romok tetején, a romok alatt, mindenhol. Füldugóval próbáltunk aludni, nyakig betemetve a hálózsákba, mert éjjel-nappal mentek a mentők. Az volt a legrosszabb, hogy kiemeltél egy élő személyt, neki viszont 250-300 km-re volt a még álló, működő kórház. Azonnal stabilizálni kellett az állapotukat, ezért éjjel-nappal folyamatosan mentek a helikopterek és a mentők is. Volt velünk több orvos is, a Honvédkórházból érkeztek főtisztorvosok, nagyon magasan képzett szakemberek, a TEK-nek voltak a helyszínen tábori sebészei, illetve a HUNOR szegmensén belül is vannak OMSZ-os kollégák, akik az elsődleges segítségnyújtást meg tudták adni a kimentetteknek. Szerencsére közülünk senki sem sérült meg. A gyakorlatokon nem megyünk be olyan épületbe, ami nincs alá- és megtámasztva, de erre itt most nem volt lehetőség, itt most mindenki a kutatás-mentésben ténykedett szakterülettől függetlenül. Az elhatározásunkra, és elszántságunkra, valamint a szerencsére hagyatkozhattunk csak. Az utórengések miatt nagy volt a kockázat, hogy tovább omlanak a romok. Az első este például lefordultam a tábori ágyról egy utórengés miatt.
Nem csupán a saját két alegységükön belül, de a többi mentőcsapattal is össze kellett hangolniuk a munkát, a minél hatékonyabb mentés érdekében.
A romkutatást mindig úgy végezzük, hogy kívül a falakon jelöljük, hogy hol mennyi túlélőt és halottat találtunk, hogy ők még egyszer már ne kutassák át azt a romterületet. Ha egy romot kétszer kutyával, majd műszerekkel átnéztünk, esetleg felderítettünk, akkor ezt mindig kommunikáltuk. A mentést szervezők statisztikát vezettek, hogy melyik épület hány százalékos felderítés alatt áll.
A HUNOR Mentőszervezet hat, megfeszített munkával töltött nap után repült haza. Bár két nappal a hazaérkezésük után beszélgettem Mátéval, az még most is látszott rajta, hogy nagyon fáradt.
Annak érzem még magam, igen. De nem állok meg, megyek tovább. Az itthoni dolgaimmal kicsit elmaradtam, most például lépcsőfutó versenyre is készülök, szóval nem unatkozom, de fiatal vagyok és erős, bírom. A tragédiát megelőzően is igyekeztem kerülni a híreket, mióta hazajöttünk viszont még inkább. Iszonyatos munkát végeztünk, nagyon kemény volt. A fizikális része hamar el fog illanni, de a lelkit azt még hordozni fogjuk sokáig. Sokan azt hiszik, hogy most itt a dicsőségben fürödve könnyebb lesz nekünk, de nem, sajnos nem így van. Később elkerülhetetlen lesz, hogy ne foglalkozzunk ezzel, mert engem is rengetegen kérdeznek, nem is tudok mindenkinek válaszolni, pont ezért jó, hogy a sajtóban el tudjuk mondani a kint tapasztaltakat, mert így nem kell újra és újra átélni minden beszámoló alkalmával azokat a szörnyűségeket.
Azt is bevallom őszintén, hogy volt olyan szituáció, amikor féltem. Nagyon nehéz volt, hiszen olyankor is menni kellett előre.
Amíg kint voltam, a családommal is tartottam a kapcsolatot, de nyilván nem meséltem konkrét részleteket, nehogy még jobban aggódjanak vagy terheljem őket. Próbáltam mindig arra törekedni, hogy hangsúlyozzam: jól vagyok, csináljuk, minden rendben van, de nyilván olvastak híreket. A gyermekeim szerencsére annyira nem érzékelték ennek a súlyát, a feleségem és édesanyám viszont nagyon aggódott.
A katasztrófa kapcsán igyekszik arra a 17 emberre fókuszálni, akiknek megmentették az életét, illetve arra, hogy talán az ő küzdelmük másokat is arra ösztönöz majd, hogy ezt a hivatást válasszák.
Ez a szakma sajnos arról szól, hogy más tragédiáján tanulsz. Ezt a szakmát nem tudod gyakorolni máshogy, csak extrém és súlyos helyzetekben. Zárszóként: ha ennek hatására sok ember jönne tűzoltónak, vagy állna be a HUNOR-ba, akkor már minden munkával töltött időm megérte. Ha 3-4 ember a mi munkánk hatására válik kollégává, az mindent megér.
A földrengés következményeiről olvasni is megrázó volt. Látni a felvételeket, a fotókat, figyelemmel kísérni a szinte felfoghatatlan statisztikákat az áldozatok létszámáról. Soha nem éreztem, hogy a képzeletem véges lenne. A Mátéval folytatott beszélgetés azonban ráébresztett, hogy de, vannak olyan események, melyeket nem tudunk elképzelni, még csak megközelítőleg sem. Talán jobb is így. Azoknak viszont, akik a saját bőrükön tapasztalták a természet pusztító erejét azt kívánom, hogy minél több szép emlék vegye át a helyét azoknak a borzalmaknak, melyeket talán ők sem akartak elképzelni soha. Bár minket nem érintett a földrengés, mégis hálával gondolok minden mentőegységre, mert megmutatták, hogy
az életnél nincs fontosabb, és az utolsó pillanatig érdemes küzdeni érte erőn felül is.
Köszönöm az interjút.
Hozzászólások