Debrecen közkedvelt bábszínháza, a Vojtina azon túl, hogy nap mint nap kamaradarabokkal és játszószínházi programokkal fejleszti a gyermekek művészi érzékét, évadonként négy-öt kiállítással is elkápráztatja a közönségét. A 2018/19-es évad második tárlatának megnyitója után beszélgettünk a teátrum kiállításokért (is) felelős művészeti vezetőjével, Láposi Terkával.
Mielőtt erről a második, épp aktuális, egészen 2019. január 7-éig látogatható Szép kerekek forogjatok – avagy meséljem–e? című kiállításról faggattam volna a művészeti vezetőt, az idei tárlatokat összekötő tematikára voltam kíváncsi. Hogy vajon milyen elv mentén valósulnak meg 2018/19-ben a vojtinás tárlatok? Láposi Terka válaszából kiderült, hogy látszólag széttartónak tűnnek a már lezajlott, a jelenlegi és a még várható kiállítások, de mégsem eklektikusak. Mert úgy kívánnak műfaji sokszínűséget bemutatni, hogy közben mindegyik a bábműfajra koncentrál, amely műfaj sokféle társművészettel tart kapcsolatot. Kapcsolatban van a gyermekkönyvek illusztrációjával, a fotóval, az animációval, a hanggal, a muzsikával, a zörejekkel, és azokkal az anyagokkal, textíliákkal, amelyekből a báb létrejöhet. Ezen kívül a kiállításaik mindegyikének közös kérdése, hogy az alkotó személyisége és az alkotás folyamata hogyan találkozik, akár a színpadon, akár a kiállítótérben. Így nem véletlen, hogy az idei első, már lezajlott tárlat egy olyan szobrászművész, Kustár Gábor alkotásait láttatta, aki maga is bábkészítéssel is foglalkozik, s a szobraira is lehet úgy tekinteni, mint potenciális bábokra: amennyiben megmozdulnának, máris lehetne őket a színpadon bábfiguraként használni. S amíg ezek a szobrok a tematikájuk miatt szakrális térben voltak látogathatók, a második, épp aktuális kiállítás is nagyban épít a szakralitásra, amiatt is, mert a téli ünnepkör miatt egyfelől ez eleve adja magát. Másfelől az itt kiállított tizenkét kamaradarab bábjai és díszletelemei a bennük feldolgozott népmesei elemek miatt is kapcsolódnak a szakrális élményhez. S az alkotó és a bábműfaj a további kiállítások esetén is találkozni fog, miközben az egymásra való rátekintés is hangsúlyossá válik.
A beszélgetésünket ettől kezdve főleg a most aktuális Szép kerekek forogjatok – avagy meséljem-e? című tárlat felé tereltem. A kiállítás Szabó Zsuzsa, Surányi Gergely és persze Láposi Terka alkotó munkájának köszönhetően jött létre. Arra voltam kíváncsi, hogy miért épp most, tizenkét színpadra álmodott mese után érezték úgy, hogy a színpadon láttatott elemeket más térbe és közegbe helyezve is a nagyközönség – főleg a gyerekek – elé tárják?
Láposi Terka az „időpont” kiválasztásához több, egymással összefüggő magyarázattal szolgált. Egyfelől a kiállítás dátuma kötődik egy másik tárlat létrejöttéhez: Makoldi Sándor tiszteletére november 21-én nyílt egy kiállítás a Belvárosi Galériában MaGeRő, Makoldi Sándor hatása kortárs alkotókra címmel, a tanítványai munkáiból, és mivel Láposi Terka is tanítványa volt a mesternek, ő most a saját alkotó tevékenysége, azaz a tizenkét általa megrendezett színdarab kellékeinek tárlatba foglalásával tiszteleg Makoldi előtt, akitől azt (is) megtanulta, hogy a térnek is van dramaturgiája. Illetve, hogy a tizenkét, mesére épülő előadásukat most helyezték ki a térbe, a téli ünnepkör miatt is történt, amelyben az a legszebb, hogy nem egy-két napra, hanem több hétre koncentrálódik, hiszen egészen november közepétől december végéig egy hathetes szakrális időről beszélhetünk ennek kapcsán. S a tizenkettes szám egyfajta világutazás szimbóluma is, az év hónapjainak körforgása, ezért nem véletlen, hogy a kiállítás címét is az egyik archaikus imádságunkból kölcsönözték.
A Láposi Terka emlegette tér dramaturgiája fogalom kapcsán kérdeztem rá arra, hogy vajon egy kiállítás miben járul hozzá a gyerekek meseértéséhez? Mi az, amit egy tárlat elmondhat a gyerekeknek, mi az a többlet, amit, mondjuk, egy bábelőadásból nem érzékelhet, egy sűrített térben viszont megláthat? A művészeti vezető véleménye szerint ez maga a művészetpedagógia: a képek által kialakított érzelemvilág, azaz az a meseszöveg mögötti tartalom, amely a bábokon és díszletelemeken keresztül magával ragadja a gyerekeket. Egy gyermek nem az értelmével követi végig a kiállítást, hanem annak mentén halad, ami hat rá: például a különböző formák, ritmusok, s az ezen a kiállításon oly fontos fények lehetnek ilyenek. Ez utóbbi hangsúlyozása azért sem elhanyagolható, hiszen december 23-án, 24-én a fény, Fénykrisztus visszatérését is ünnepeljük. Mindezen kívül a bábok „egymásra illő” mivolta is megragadhatja a gyermek képzeletét: például Jancsi és Juliska egymáshoz tartozása, vagy például az, hogy a kiállításon egymással szemben helyezkedik el az angyal és az ördög, az ő folytonos „csatájukat”is megképezve ezáltal.
Vagyis, a gyermekeknek szóló tárlat mindenképp az érzelmeikre kíván hatni. De hogy vajon mennyiben kell másképp, máshogyan felépíteni egy gyermekeknek illetve egy felnőtteknek szóló kiállítást, arra Láposi Terkától a választ akkor fogják megtudni, ha megnézik a vele készített teljes interjút az Alföld Televízióban hamarosan induló kulturális műsorában, a Galériában.
Gyürky Katalin
Hozzászólások