A közoktatással – szerencsére- még csak saját élményeim vannak. Már az „én időmben” is volt bőven olyan terület, amit égetően fontos lett volna fejleszteni, és amivel azóta sem foglalkozott egy kormány sem. Most azonban lángokban áll a ház. A tanárok fizetése méltatlanul alacsony, egy nemrég napvilágot látott állásfoglalás szerint pedig a diákok is keményen megsínylik a rendszer fejlesztése iránti közönyt. A mentális állapotuk egyre romlik, miközben nem változik semmi. Meddig még? Vélemény.
A magyar közoktatást illetően a „poroszos” jelző az, ami a leggyakrabban előkerül. Irreálisan nagy a követelmény, már a legkisebbek vállát is súlyos teher nyomja, nem csupán a naponta cipelt könyvek, de a korukhoz nem illeszkedő tananyag, a létszámhiány okozta frusztrációval átitatott közeg miatt is. Már az én időmben is édesapám cipelte az iskolatáskámat, ami telepakolva alulról súrolta az én akkori versenysúlyomat.
Többször néztek elkerekedett szemmel a házifeladataimat látva, és megállapították, hogy
ezt ők anno sokkal később tanulták, nem mondjuk az alsó tagozat elején. Volt olyan témakör vagy olvasmány is, amiről szentül hitték, hogy a gyerekeik intézményi pályafutására kikopik a tantervből, ennek ellenére szülőként is szembesültek vele a követelmények között.
Talán most olvasás közben többen azt mondják, hogy
„én is felnőttem ezek ellenére is, a mostani gyerekek is megoldják„
ám az „én időmben” még volt elegendő pedagógus. Még volt szaktanár, nem az tanította a kémiát, a fizikát, aki bár pedagógus képesítéssel rendelkezik, de teljesen más tantárgyat illetően. Most ez nincs. A követelményrendszer viszont maradt, sőt, bővült.
Nincs tanár, bizonytalan, hogy ki fog egy-egy tárgyat végig vinni, így a tananyagot gyorsan, rohamtempóban darálják le sok helyen. A hiány miatt, hézagok vannak a tudásanyag átadásában, sokan korrepetálásra járnak, az amúgy felnőttek munkaidejét megszégyenítő iskolában eltöltött órák után.
Ahogy fentebb írtam, jelenleg csak a saját élményeimet tudom felmutatni a közoktatással. Jövőre azonban ez megváltozik, és szülőként kell végig néznem, ahogy a rendszer otthagyja a gyerekemen a nyomát.
A Telex szemlézte azt az állásfoglalást, amit magyar iskola és óvodapszichológusok fogalmaztak meg. A tartalma pedig rendkívül ijesztő. Mint írják,
intézményi munkájuk során azt tapasztalják, hogy a köznevelési rendszerben lévő gyermekek pszichés állapota aggasztóan romlik. Az óvodákban a szorongás, a viselkedés- és figyelemzavar, az iskolákban ezek mellett a depresszió, pánik, önsértés vagy akár a súlyosabb mentális zavarok megjelenése rendszeresen előforduló jelenség lett. Noha mindez nem következik csupán egyetlen tényezőből, az intézményekben eltöltött idő mennyisége és minősége tagadhatatlanul fontos szerepet játszik a fiatalok lelki fejlődésében.
Kifejtik azt is, hogy a jelenlegi oktatás nem felel meg az ENSZ Gyermekjogi Egyezményének, ami kimondja, hogy
az oktatás egyik legfőbb célja az, hogy elősegítse a gyermekek személyiségének kibontakoztatását (28-as cikk), valamint a pihenéshez és a szabadidő eltöltéséhez, a megfelelő játékhoz és szórakoztató tevékenységekhez való jogukat is (31-es cikk).
A szakemberek szerint ez a helyzet hosszú távon veszélyezteti a gyerekek lelki egészségét. Igen, jól olvasták: veszélyezteti. A probléma ráadásul nem csak iskolában, hanem már az óvodákban elindul, hiszen a szakemberek fluktuációja miatt az egyik legfontosabb alappillér hiányzik a kicsik mentális jóllétéhez:
a stabilitás.
Az sem segíti elő a helyzet javulását, hogy 3 éve a tankötelezettség alsó határa a hatéves kor, ami nem feltétlenül jelent iskolaérettséget. Már a szülőknek és az óvodáknak annyi lehetősége sincs, mint korábban, hogy ha látják, tudják, hogy egy kicsi még nem áll készen az iskolára, akkor egy évig még marasztalhatják az óvodában. Napjainkban ismeretlen emberek döntenek a gyerekekről úgy, hogy kizárólag dokumentumok alapján mérik fel az iskolaérettség tényét.
A problémákat súlyosbítja a túlterheltség is. A tanulók munkaterheit vizsgáló hazai kutatások szerint a mai diákok többet dolgoznak, mint a szüleik. Az általános iskolás alsó tagozatos gyerekek átlagosan heti 40-42 órát kénytelenek a munkára fordítani, tehát ennyi időt töltenek a tanulással és az ahhoz kapcsolódó kötött, strukturált tevékenységekkel. A középiskola 10. osztályosainak már több mint 50 órányi tanuláshoz kapcsolódó kötelezettségeik vannak hetente (tanórák, házi feladat, különóra). Belátható, hogy ez már rövid távon is testi és érzelmi károkat okozhat. A serdülőkorra jellemző biológiai változások feszültséget és labilitást keltenek a kamaszokban, az ehhez járulótúlzottan magas elvárások pedig akadályozzák az egészséges mentális fejlődésüket.
írják állásfoglalásukban a szakértők.
Szintén problémaként említi a dokumentum azt, amin már az én szüleimnek is elkerekedett a szeme, miszerint a tananyag nem illeszkedik a jelenhez, és a gyerekekre váró kihívásokhoz, mindennapjaikhoz, fejlődési sajátosságaikhoz.
Nem veszi figyelembe a vizuális környezeti hatásokból eredő sajátosságokat, és annak ellenére igyekszik akadémikus módszerekkel, lexikális tudást adni a gyerekeknek, hogy a tanulás bizonyítottan tapasztalati úton lehet örömteli és hatékony.
Az már csak hab a problémák cukormázzal borított tortáján, hogy pont azok a tantárgyak hiányoztnak a NAT-ból, amik a mentális egészséggel foglalkoznának, urambocsá’ elősegítenék annak megteremtését. Pedig ahogy a pszichológusok rávilágítanak, ez a tudásanyag nélkülözhetetlen lenne a társadalmunk boldogabbá válásához.
Őszintén bevallom: háromszor olvastam át az állásfoglalást. Minden alkalommal kerestem a megoldást a sorok között, hogy hogyan tehetnék én, szülőként valamit annak érdekében, hogy mindez változzon. Hogy a fent leírt pontokat ne érezze a gyerekem a saját bőrén jövőre. Hogy az iskolai éveit ne az határozza meg, hogy van-e elég tanár, és ha nincs, akkor a nyakába zúdulnak a következmények.
Szomorúan olvastam a kommentszekciót a pedagógusok helyzete miatt szervezett tüntetésekről szóló cikkek alatt. Alig akartam elhinni, hogy szülők, nagyszülők, egyedülállók, akik valaha diákként is tapasztalták a „poroszos” rendszer hátulütőit, az ordító problémákra elfordítják a fejüket és ócsárolják a cselekvőket. A gyerekeket, akik nap mint nap tapasztalják azt, amiről a szakemberek most írtak. Akik ebben élnek, akiknek ez határozza meg a legszebb életszakaszukat.
A változásra szükség van.
Nem most, már tegnap is késő lett volna hozzá.
De hogy várhatunk változást egy olyan országban, ahol az oktatásnak önálló minisztérium sem jutott (hisz minden rendben van), ráadásul a pedagógusok bérkompeznációjának forrását kívülről várja a kormány ahelyett, hogy magukon spórolva gazdálkodnák ki végre azt.
Vajon meddig zuhan még az oktatás, és meddig zuhannak vele együtt a gyerekek? Sajnos félek belegondolni.
Hozzászólások