Úgy nézel ki, mint Marilyn Monroe – mondják többször is az argentin életrajzi dráma, Az angyal című film főszereplőjének. Aki azonban az amerikai szexszimbólummal ellentétben se nem szőke, se nem nő, hanem első látásra egy valóban angyali szépségű fiatal srác, akinek csodás göndör fürtjei és rendkívül vonzó külseje, illetve a bestiális tettei közötti kontraszt – „működése” idején, a múlt század ’70-es éveinek elején – számos pszichológiai és kriminológiai elméletre cáfolt rá.
Luis Ortega rendezése igaz történeten alapul: a film nem más, mint a minden idők legelvetemültebb argentin bűnözője, az immáron negyvenöt éve életfogytiglani börtönbüntetését töltő szociopata tolvaj és sorozatgyilkos, a „halál angyalaként” emlegetett Carlos Lobredo Puch (Lorenzo Ferro) életének és tetteinek művészi szintű feldolgozása. Igen, művészi szintű, ugyanis a rendező egyértelműen a spanyol és argentin művészfilmek hagyományait követte akkor, amikor nem a vér és az erőszak mennyiségére koncentrált a filmje forgatásakor, hanem meg akarta érteni ennek a tizenhét éves fiúnak a mozgatórugóit. A srác ugyanis nemcsak nagyon szép, de imád táncolni, s jól is mozog, bűntársa pedig, a legalább annyira szépfiú Ramón (Chino Darín) a bűnözést egyenesen a művészet egyik válfajának tartja, s kacérkodik színművészi ambíciókkal is. Nem véletlen, hogy a film egyik producere Pedro Almodóvar: a bűnözői világ művészi szintre emelése mellett a bűntársak homoszexuális kapcsolata, és „a szerelemben minden lehetséges”-elv egyértelműen a producer rendezői ízlésvilágát tükrözi, s köszön vissza ebben az alkotásban is.
Miközben valóban – épp ezek miatt az összefüggések miatt – meg is cáfol bizonyos fent említett elméleteket. A szociopatákról ugyanis erőteljesen él az az elgondolás, hogy másságuk, társadalomra veszélyes jellegük origója valahol a családjukban, a neveltetésükben, illetve azok hibájában keresendő: nos, Carlos esetén ez korántsincs így, hiszen minden szempontból jól szituált, szerető közegben nő fel. Szülei számára épp ezért teljes mértékben érthetetlen a viselkedése, a tetteitől pedig legszívesebben elhatárolódnának, ha tehetnék, de nem tehetik, hisz a gyermekük még kiskorú. Külsejével pedig Carlos azt a hosszú évtizedekig a főleg az amerikai kriminológiát meghatározó Lombroso-elméletet is megcáfolja, mely szerint a bűncselekményt elkövető személyek megkülönböztethetők a fizikai jegyeik alapján a többi, bűnözésre nem hajlamos egyedektől, s esztétikailag inkább az előemberre, a majomra hasonlítanak, mint egy „normál” embertársukra. Nos, mint említettem, Carlos annyira szép, hogy ez már önmagában, bűntársa szintén felkavaró szépségével együtt pedig végképp megdönti az olasz orvos és kriminológus, Cesare Lombroso elméletét.
Amit viszont a film nem tud, és a megtörtént eseményekhez való hűsége miatt nem is akar megdönteni, az a pszichológiából ismert, a pszicho- és szociopatákra, így Carlosra is tökéletesen ráillő hármasság: a „nem szeret, nem tanul, nem szorong” trió. A nálunk leginkább Popper Péter által kifejtett, de világszerte elterjedt nézet ugyanis valóban minden vonatkozásban ráillik erre a lányos arcú sakálra: érzelmileg képtelen kötődni, képtelen szeretni – ezt látjuk a szüleivel szembeni hideg magatartásán -, a hibáiból nem tanul, sőt, fel se ismeri azokat, s nemhogy nem szorong, hanem olyan szintű kéjes örömmel gyilkol, ami önmagában is ijesztő. S az talán még ijesztőbb, amilyen hitelesen az őt alakító Lorenzo Ferro ezt a kéjes gyönyört képes megformálni a kamerák előtt… A hármasság-elmélet egyetlen ponton bicsaklik meg a filmben: a már börtönbe zárt Carlos szökési kísérleténél, amikor „kétségbeesésében” elsírja magát. Nos, nem, egy kéjjel gyilkoló szociopata soha nem sírja el magát. Még akkor sem, ha tulajdonképpen még gyerek.
Ezen egyetlen „baki” ellenére azonban megdöbbentő alkotás Luis Ortega filmje. Épp amiatt az esztétikai és etikai kontraszt miatt, amit a fiú, s vele egyébként a bűntársa is képvisel. Mármint egy ideig. Mert Carlos kíméletlensége egy idő után a szeretőjévé vált Ramónt is utoléri… Hogy miért nem és hogyan, arról győződjenek meg Önök. Ne akciófilmet, ne horrort, még csak ne is krimit várjanak. Hanem valódi esztétikummal „leöntött”, mégis embertelen tettek sorozatát. A filmet az Apolló moziban tekinthetik meg.
Gyürky Katalin
Hozzászólások