A legjobbaknak gondoltak megszégyenülése – A Nemtudomka című darabról

Nem véletlenül említettem a felvezetőmben a rendező mellett a csapatát is. Hiszen – látva a produkciót – meg kell hagyni, hogy itt nemcsak a rendezői ötletek szintjén, de a darab minden szegmensében profizmussal találkozunk. Annak a nívós csapatnak a tagjai, akiket Madák Zsuzsanna felkért az együtt-munkálkodásra, egytől egyig hihetetlen odaadással és szakmai tudással felvértezve végezték a munkájukat. Kezdve a kiváló díszlettől, jelmeztől (Ondreschek Péter) és zenétől (Szirtes Edina Mókus), a szuper koreográfián át (Katona Gábor) egészen a színészi játékig azt éreztem, hogy itt nincs kecmec: ez a csapat nem is tűrné el, ha csak egyetlen gyengébb láncszem belekerült volna a gépezetébe. De szerencsére nem került.

Ondraschek Péter munkájának hála egy kék szín uralta térbe helyezte Madák Zsuzsanna annak a kisfiúnak (Pálóczi Bence) a történetét, akinek rögtön az első jelenetben meggyőződhetünk a végtelen, szárnyaló fantáziájáról. A kék takaró fedte ágy és az azonos színű bútorok a gyerek szobáját feltételezik, miközben a fiú a katona apjával (Hajdú Péter) és a két odaképzelt lovagjával (Janka Barnabás, Gelányi Bence) képzelete szárnyán magukat messzi földre repítve csatázik, mígnem a fantáziáját a csúf és súlyos valóság: apja tényleges, fronton elszenvedett halála töri meg. De csak ideig-óráig, mert már itt érezzük: ha valaki ekkora képzelőerővel bír, azt nem lehet túl sokáig a realitás talaján tartani, lett légyen annak akárhány gonosz mostohája. Itt ugyan csak egy van (Vékony Anna), akinek azonban a gyermeket meg nem értése elegendő ahhoz, hogy őelőle bujdokolva jusson el a fiú a királyi udvarba, ahol elvileg a legjobbak élnek: a legjobb király (Hajdú Péter), a legjobb három királykisasszony (Hajdu Imelda, Edelényi Vivien, Horváth Julianna) és a legjobbaknak tartott két kérő (Janka Barnabás, Gelányi Bence). Igen, csak kettő, és ettől kezdve „ebbe a résbe”, azaz a harmadik, a még el nem kelt legkisebb királyleány, Kozett (Horváth Julianna) kegyeibe igyekszik beférkőzni a minden királyi és királyleányi kérdésre egyelőre „nem tudom”-mal felelő fiú.
Az adaptáció ettől a ponttól kezdve nem lesz más, mint a legjobbaknak tartottak és a semmire se tartott fiú, Nemtudomka küzdelme. A királyi udvarban élők ugyanis a hasznos tevékenységeik elvégzése miatt tartják magukat a legjobbaknak, míg a fiú semmiféle gyakorlati haszonnal bíró dolgot nem tud felmutatni. Tud viszont énekelni, táncolni, s a képzelete segítségével be tudja járni az egész világot.

Ám az udvari szakács (Vékony Anna), a kérők és a király által is a népmesékre jellemző próbák elé állított Nemtudomka elkövetkezendő győzelme folyamatának ábrázolását a fent említett profi szegmensek egytől egyig előrevetítik. Egyfelől azzal, hogy a magukat legjobbnak tartók mindegyike kékben, tehát azonos színben van jelen a színen, s ezáltal ugyanolyanoknak tűnnek. A fiú ruházata, megjelenése azonban kezdettől fogva eltér ettől az egyen-kékségtől. Ami azt feltételezi, hogy a magukat legjobbaknak tartók ugyanabban és egyformán jók, míg a fiú épp azért, mert különbözik tőlük, még jobb is lehet a „kékeknél” abban, amit ő csinál, s ahogy ő látja a világot. Ezt nemcsak az előadás színvilága, hanem a zenéje is alátámasztja: a legjobbakkal ellentétben itt ugyanis egyedül Nemtudomka fogékony a zenére, s a Szirtes Edina Mókus megkomponálta csodálatos muzsikát nemcsak hallja és érzi, de egy idő után ő maga fogja tilinkón játszani. A tilinkón előadott zenéje pedig plusz segítséget jelent a képzelete szárnyalásához. Amiben ekkor, látván a próbák megalázó mivoltát, már nemcsak a kérő nélkül maradt legkisebb királylány a partner – akinek a kékektől való némi másságát kezdettől fogva a hajába fonott barnás színű szalagok is jelzik –, hanem a másik két királykisasszony, sőt, még a király is…

Így a produkció vége, amely a mesei „a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig a méltó büntetését” – elvre is hajaz, olyan felszabadult éneklésbe és kiválóan megkoreografált táncba csap át, amelyből, úgy érzem, nemcsak a gyerekek vonhatnak le következtetéseket. A fiú és a harmadik királyleány között szövődő szerelem szárnyakat adó érzését itt Horváth Julianna és Pálóczi Bence kifejező és végtelenül szerethető játékából főleg a felnőttek érthetik meg, számukra lehet ez felszabadító jellegű: hiszen annak megtapasztalása, hogy a két fiatal a fiú ágyából űrhajót építve együtt bármire képes, az eddig átélt szerelmi érzéseik emlékét hozhatja elő belőlük. A hozzájuk csatlakozó, az egyenségüket és legjobbságukat ekkor már bátran és boldogan hátrahagyó csapat felszabadult éneke és tánca pedig azon gyermekek számára bírhat releváns erővel, akik szintén nem a hasznosnak tartott dolgokban a legjobbak, de valamiben mégis kitűnnek a többiek közül. Az előadás számukra azt mutatja meg, hogy a bármely művészeti tevékenység iránti affinitás, a fantázia, a kreativitás megléte ugyanolyan, ha nem fontosabb jellemző lehet a sokszor egységessé, egyformává tevő hasznosságnál.