Az UNESCO 1999-es közgyűlése február 21-ét az Anyanyelv Nemzetközi Napjává nyilvánította. Mindennek célja az is volt, hogy felhívják a figyelmet a Föld nyelvi sokszínűségére és gazdagságára.
Bolygónkon több mint 6000 nyelvet beszélnek jelenleg, ám ebből nagyjából háromezer veszélyben van, ez azt jelenti, hogy egyes nyelveket már csak 10 ezer alatti létszámú közösség beszél. Egyes nyelvek kihalásának a folyamata megállíthatatlannak tűnik.
S hogy miért február 21-re esett a választás?
1952-ben – az akkor még Pakisztánhoz tartozó – Bangladesben az urdut nyilvánították az egyetlen hivatalos nyelvvé, pedig a bangladesiek anyanyelve a bengáli. Február 21-én Dakkában a diákok fellázadtak az anyanyelv elnyomása ellen. A rendőrség összetűzött a tüntetőkkel, és öt diákot megölt. A bangladesiek akkor az anyanyelv napjává nyilvánították ezt a napot.
Mint az tudott, anyanyelv és identitás szorosan összefüggnek, az egyén teljesítményét idegen nyelvi környezetben a nyelv erősen befolyásolja. E probléma elsősorban olyan országokban jellemző, ahol több etnikai csoport él együtt. A megoldást gyakran a többnyelvű oktatás jelenti, melynek alapja legalább három nyelv – az anyanyelv, egy regionális vagy nemzeti nyelv és egy világnyelv – használata az oktatásban.
Móra Ferenc A legszebb nyelv címmel a Reggeli hírlapban megjelent tárcája híven kifejezi, mit jelent számunkra, magyaroknak az anyanyelvünk:
A legszebb nyelv
Nem tudom, mi okon, de való igaz, hogy kevés ember van megelégedve a keresztnevével. De asszony tán meg kevesebb, ha csupa lány is. Nem kell messze menni példáért, mindenki találhat maga körül Märyt, a ki nem akar Mariskára érteni és Pankát, aki jobban szeretné, ha Annabelnek hívnák.
– Persze csak a magunkformájú Józsefekre, Ferencekre, Erzsébetekre gondolok, akiket a mennyei gelencsér hétköznapló polgári agyagból gyúrt. Hogy a kaolinból kiművelt nagy urak hogyan viselik az Egbert, Fridolin, Walier, Eitel, Lajos, Jézus, Mária és a Thusnelda, Aloysia, Sigismunde, Barbara, Berta neveket, azt én nem tudhatom. De úgy gyanítom, hogy ők meg legalább kiskorukban jobban szerettek volna egyszerű Toncsik, meg Borcsák lenni. Mikor én ilyen előkelőségekről olvasok régi kalendáriumokban, és modern személyi hírekben, mindig sajnálom szegényeket. Borzasztóan megverhettek őket kiskorukban, míg valamennyi keresztnevüket megtanulták.
De nem erről akarok én most beszélni, hanem arról, hogy amilyen elégedetlen az ember a keresztnevével, olyan elégedett az anyanyelvével. Nem bizonyos, hogy jól beszéli, majdnem bizonyos, hogy rosszul írja (nem is csoda, mikor a miniszteri helyesírás más, mint az iskolai, ez megint más, mint az akadémiai és ott is más a helyesírási regula a széptudományi osztályban, mint a természettudományiban), – de azért meghitel rá, hogy a világon a legszebb a magyar.
– Még pedig a félegyháziaknak a félegyházi magyar nyelv, a hódmezővásárhelyinek a hódmezővásárhelyi és a bajaiaknak a bajai.
– Mert tudnivaló, hogy az mind más magyar nyelv, amire a bajai csak azt mondja
evetke, az a vásárhelyinek mókus, a göcsejinek meg kalempajszmadár. (A félegyházi ember csak az állatkertből ismeri a mókust s ott a mosómedvét gondolja annak.) Hát én ebbe nem merek beleszólni, mert nem igen tudom magam kiismerni a dialektusokban. Különösen azóta, mióta pár esztendeje valami humoros elbeszélő-versemet olvastam fel a Petőfi-társaságban. Ahogy véget ér az ülés és megkezdődik az amábilis konfuzió, oda jön hozzám Szász Károly, a régi parlament elnöke és végtelen szeretetreméltósággal kapaszkodik a karomba:
– Tudod, Ferikém, a te dolgodat csak én tudtam igazán élvezni, mert én még a dialektusodban is gyönyörködtem.
– Milyen dialektusban, kegyelmes uram? – kérdezem gyanakodva.
– Hát a kunságiban. Hiszen én is arról a tájról való vagyok, kisszállási születésű.
Még meg sem köszönöm a kegyelmes úr figyelmét, mikor már a vállamra teszi a kezét Raffay püspök:
– Nagyszerű volt, kérlek, különösen nekem, mert én még a dialektusodban is gyönyörködtem, amikor ezeknek a pestieknek botfülük van.
– Milyen dialektust gondolsz, méltóságos uram? – nevetem el magam.
– Hát a ceglédit. Hiszen tudod, én is ceglédi vagyok.
Ha most már ehhez hozzáteszem, hogy én mindig úgy tudtam, az én dialektusom szegedi, holott olyan passzionátus nyelvész, mint Szász Károly, kisszállásinak érzi és olyan tudós ember, mint Raffay püspök, ceglédinek, akkor mindenki láthatja, hogy milyen komplikált dolog az a dialektus.
Hát még a nyelv, mint olyan! Éppen arról akarok én most egy történetet elmondani.
Van nekem egy berlini filológus jóbarátom, akivel valószínűleg halálos holtunkig jóban is maradunk, mert elég messze élünk hozzá egymástól. Német ember, de szépen beszél magyarul, mint én, mert ő szótárból tanult magyarul és a szótárban csak szép szavak vannak. A háború előtt járt itt Magyarországon, akkor barátkoztunk össze és azóta áll közöttünk a disputa arról, hogy melyik a világon a legszebb nyelv. Ő tudniillik azt mondta nekem, hogy a verseim sokkal szebbek volnának, ha németül írnám, őket, mert az sokkal dúsabb nyelv. Amire én azt mondtam, hogy nem dúsabb, csak pazarlóbb. Három szót veszteget arra, amire az én hazám nyelvének elég egy.
– Én azt mondom, „szeretlek“, ő azt mondja: „ich liebe dich“. Beismerte, hogy ez igaz, de akkor meg azzal kérkedett, hogy a német dallamosabb. No itt már gyerekjáték volt győznöm. Csak ezt a szót kellet kivágnom, hogy: alelőlülő! Mi ehhez képest a nemet Vicepräsident, vagy zweite Vorsitzende! Akkor már a tót is dallamosabb, mint a német.
– Sőt olyan dallamos nyelv talán nincs is több a világon. Mert csak tótul
lehet ilyen dallamos verssort leírni: „sztcs, prszt, szksz, jrk“. No már most kapok én ettől a német barátomtól a napokban egy levelező lapot. Rá van ragasztva egy magyar lap vezércikkének a kivágott, címe: Elnemzetietlenedés. És alá van firkantva
szelíd malíciával: „Elismerem, hogy önnek van igaza: ilyen kimondhatatlan szava csak a magyarnak lehet. Éljen a szép magyar nyelv!“
Hát most már mit feleljek erre? Megírjam neki, hogy ez a legkönnyebben kimondható magyar szó, mifelénk mostanában nem is hallani mást? Eh, csak nem hintem el a destrukció magvait a német szívekben is!
Nem magyaráztam semmit, nem is vitatkoztam, hanem válaszul elküldtem neki azt a
nyelvészeti mesét, amit én még filozopteréveimben hallottam. Természetesen én természetrajzos filozopter voltam, tehát a nyelvész-filozopterek rovására anekdotáztunk. (– Gondolom, most is így van ez, a technikusok az orvosnövendékek fejét verik be és a nyelvészek a természetrajzosokét.)
– A hottentottáknál (Hottentotten) sok az erszényes patkány (Beutelratte). Meg is szelídítik őket és ketrecben (Kotter) tartják, mint nálunk a tengerinyulat. A ketreceknek lécfödelük van (Lattengitter), amely vihar (Wetter) ellen védi őket. Tehát ilyen ketrec neve németül Lattengitterwetterkotter s a ketrecbe zárt patkány Lattengitterwetterkotter-Beutelratte.
Hát egyszer elfogtak egy merénylőt (Attentäter), aki meg akart gyilkolni egy szegény
hottentotta anyát (Hottentotten mutter), pedig az istenadtának két hebegő, hülye gyereke is volt (Stottertrottel). Az anya neve tehát Hottentotten stottertrottel mutter, míg a merénylőt ez esetben a német egész röviden hottentottenstottertrottelmutterattentäter-nek nevezi. Mondom, a merénylőt elfogjak, (mert a hottentották vadak és elfogják a merénylőt) és bezárják egy patkányketrecbe (Beutelrattenlattengitterwetterkotter), ahonnan azonban másnapra megszökött. Egy rendőr azonban lefülelte és cipelte büszkén a falu bírája elé.
– Na, mit hozol, te Ökolonkulu? – kérdezte a bíró. (Hottentottáéknál így hívják az ,,András“-t.)
– Hozom a kétlábú Beutelratte-t.
– Melyiket?
– Az attentäterlattengitterwetterkotter-beutelrattet.
– De miféle attentätert.
– Hát a Hottentottenstottertrottelmutterattentätert.
– Ej, de sokat beszélsz, te szamár. Hiszen (ezt egyszerűen úgy is mondhattad volna, hogy elfogtad a Hottentottenstottertrottelmutterattentäter gitterwetterkotterbeutelrattet.
Hát mégis csak a német a legszebb nyelv a világon.
Forrás:
anyanyelvnaplo.hu
en.unesco.org
Hozzászólások