Szívszorító kanadai-angol drámát tekinthetnek meg a mozi szerelmesei, ha ellátogatnak a Zuhanás című film vetítésére. A Viggo Mortensen írta és rendezte alkotásban, amelyben maga a rendező az egyik főszerepet is magára vállalta, egy múltban széthullott család máig ható apai terrorjának lehetünk a szemtanúi.
Mégpedig egy rendkívül izgalmas időkezelésnek köszönhetően. A film története harminc-negyven évet ölel fel, de úgy, hogy a központi szálat, az apa gyermekeivel és két feleségével való meglehetősen konfliktusos és problémákkal teli kapcsolatát ebben a harminc-negyven évben „ugrálva” tárja elénk. Hol a kis John és húga, Sarah (Laura Linney) gyermekkorát látjuk magunk előtt, ahol a már középkorúként is a mások terrorizálására, szekálására „szakosodott”, a gyermekeivel és a gyermekei anyjával, Gwennel (Hannah Gross) is végtelenül erőszakos apa, Willis (Sverir Gudnason) tönkreteszi az életüket, hol pedig harminc-negyven évvel később látjuk újra a család tagjait, amikor az idős Willis (Lance Henriksen) mind mentálisan (demencia), mind pedig fizikailag (rák) beteg ember, a fia, John (Viggo Mortensen) azonban a történtek, és az apja által elszenvedett sérelmei ellenére mindent megtesz apja gyógyulása és jobbléte érdekében….
Ez az időbeli ugrálás azért is izgalmas, mert úgy látszik, mintha a közbenső harminc-negyven év kimaradna a történetből. De ez korántsincs így. Az idős Willis kiállhatatlan magatartása közben ugyanis, amit a már felnőtt gyermeivel, három unokájával és a homoszexuálissá lett fia, John párjával, Eric-kel (Terry Chen) szemben tanúsít, fel-felsejlenek azok a köztes időben történt „borzalmak” is, amelyek szintén az apa lelkén száradnak, s amelynek szintén a család többi tagja issza/itta meg a levét. Értesülünk Willis második házasságáról Gile-lel, aki legalább annyira szerette a férje gyermekeit, mint a vér szerinti anyjuk, ám a végén ő sem bírta elviselni Willis zsarnokoskodását, ő is elmenekült tőle…
S épp az idős Willis két asszonyhoz fűződő, retrospektíve felmerülő viszonya mutat rá a valódi személyiségére: arra, hogy őt valójában minden nőben csak a szex érdekelte, addig kellettek neki, amíg bármikor a „rendelekzésére álltak”, eközbven azonban ő nevezi őket olcsó prostituáltaknak. Ennek az öreg, beteg embernek amúgy is mindenről csak az „altesti” problémák, az emésztéssel kapcsolatos dolgok jutnak az eszébe, ezzel is lehetetlenné téve mondjuk azt, hogy a családja nyilvános helyen töltsön vele időt, mert minderről nagy hangon, így a családtagjait állandóan kínos helyzetbe sodorva nyilatkozik…
Willis elviselhetetlen magatartása láttan azt gondolhatnánk, hogy két gyermeke már rég minden kapcsolatot megszakított vele. De ez nem így van. Miután már sem az anyjuk, sem a nevelőanyjuk nincs az élők sorában, s csak az apjuk maradt nekik, igyekeznek hozzá türelemmel, sőt, szeretettel fordulni. Bármilyen furcsán hangzik is ez. Ám véleményem szerint épp ezért (is) érdekes Mortensen filmje. A megbocsátás képessége miatt. A feltétel nélküli szeretet miatt, amit még egy ilyen kiállhatatlan ember iránt is lehet érezni. Miközben mindkét gyermeken, sőt, a három unokán is látszanak az apa/nagyapa agresszivitásának a következményei. Kin így, kin úgy. Johnon a legjobban, aki talán apja „kurvázása”, nőkhöz való viszonya miatt lett homoszexuális, s egyébként rendkívüli harmonikus kapcsolatot tudott kialakítani az orvos férjével (hisz Kaliforniában, ahol élnek, a meleg párok közötti házasságkötés engedélyezett). Amit persze a gonosz vénember apa szintén nem tolerál, s ennek sűrűn hangot is ad a fia felé, aki ennek ellenére szereti őt, s meg akarja érteni a viselkedését…
Megdöbbentő, elgondolkodtató alkotás tehát Viggo Mortensen filmje a szeretet erejéről és a megbocsátás határairól/határtalanságáról. Ajánlom, hogy ha tehetik, tekintsék meg a Zuhanás című filmet, például a debreceni Apolló mozi repertoárján belül.
Gyürky Katalin