A debreceni Apolló moziban a 2023 őszi félévében is folytatódó Mozinet Filmnapok keretében október 20-án este ismét egy premier előtti alkotást láthatott a közönség. Az idei Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálma-díjjal jutalmazott, Justine Triet rendezte film látszólag egy, a francia filmművészetben meghatározó műfaj, a tárgyalótermi dráma újabb opusa. Látszólag, mert sokkal több ennél. Az itt következő írásomból, remélem, kiderül, hogy miért.
A francia Alpok egyik festői szépségű, hóval borított hegyoldalára épített házában él a német származású írónő, Sandra, a francia származású egyetemi tanár és szintén író férje, Samuel, valamint a tizenegy éves fiuk, Daniel. A látszólag idilli környezet és az első ránézésre talán irigylésre méltó család élete azonban egyik pillanatról a másikra omlik össze, amikor a férj – a ház legfelső szintjén kialakított barkácsműhelye ablakából kizuhanva – szörnyet hal. Azonban – ráadásul szemtanúk hiányában – úgy zuhan le, hogy arról az igazságügyi orvosszakértők se tudják egyértelműen megállapítani, hogy balesetet szenvedett, öngyilkosságot követett el vagy gyilkosság áldozata lett.
Ez utóbbi opció kapcsán merül fel a feleség, Sandra (Sandra Hüller) esetleges bűnössége, mivel a zuhanás idején csak ő tartózkodott otthon. A házaspár kisfia épp elvitte a kutyáját sétáltatni, és mire visszatért, ott találta a hóban a holtan heverő édesapját. Justine Triet filmje ettől kezdve illeszkedik bele az amerikai filmgyártás után az európai, de főleg a francia filmművészetben is egyre inkább kedvelt és alkalmazott tárgyalótermi drámák sorába, hiszen, miután a hatóságok nem tudják egyértelműen kizárni az idegenkezűséget Samuel (Samuel Theis) halála kapcsán, Sandra bíróság elé kerül mint férje potenciális gyilkosa. És épp e hosszan tartó tárgyalássorozat közben a rendező – a család, valamint Sandra és Samuel párkapcsolata múltjában történő események retrospektív láttatásával – olyasfajta mélylélektani sztorivá duzzasztja a kriminek is beillő történetet, amelynek befogadása során a sok-sok múltbéli információ ellenére zseniálisan bizonytalanítja el a nézőjét azt illetően, hogy vajon mi történhetett Samuellel.
A tárgyaláson, valamint Sandra és felfogadott ügyvédje beszélgetései alapján ugyanis a kezdetben idillinek gondolt családi konstelláció fokozatosan omlik össze a szemünk előtt: olyan sötét foltok és traumák derülnek ki ennek a három embernek az életéből, amelyek ismeretében már egyáltalán nem lesz kizárható sem az, hogy a férfi öngyilkosságot követett el, sem pedig az, hogy a felesége ölte meg. Anélkül, hogy túl sokat spoilereznék, arra mindenképp utalni szeretnék, hogy korábban épp Samuel hibájából történt egy olyan baleset, amelynek hatására a kisfiú majdnem teljesen elvesztette a látását, s amely rendkívül megterhelte az addig talán jól működő kapcsolatot is Sandra és Samuel között. S miközben a sztori egyre mélyebbre hatol mindabban a dinamikában, amelyből kiderül: az erős, magabiztos és sikeres feleség mintegy „kasztrálta” a baleset óta tehetetlen, írásképtelen és szinte keresőképtelen férjét, az is nagyon fontos szál, hogy mindebből vajon mit érzékel, hogy stílszerű legyek, mit „lát” meg a majdnem vak kisfiú.
Ez utóbbi szegmens azért is nagyon lényeges, mert a bírósági tárgyalás során nagyon nem mindegy, hogy hogyan nyilatkozik Daniel (Milo Machado Graner) a történtekről. Mert ez bizony perdöntőnek bizonyul. És itt válik fontossá Triet alkotásában, benne a szintén tőle származó kiváló forgatókönyvben még egy fontos mozzanat: az, hogy egy írással foglalkozó családdal van dolgunk, azaz egy fikcióban élő család tragédiájába látunk bele. S bár a férjet már nem tudjuk meghallgatni a tárgyaláson, de a munkája kapcsán folyamatosan fikciókat gyártó feleséget igen, akiről így azt is feltételezhetjük, hogy a múltjukból feltárt eseményeket is megtölti az írói fantáziájával. S ha a fia örökölte a szülei vénáját, akkor lehet, hogy ő sem mond igazat a pert lezáró kihallgatásán.
Mindez pedig olyasfajta „keveréknyelven” zajlik, amely újabb fontos szimbólumát képezi a történetnek. A német anya és a francia apa ugyanis egymással közvetítő nyelven, angolul kommunikál, a fiukkal viszont franciául beszélnek. Az egymás félreértésének, az „egymás melletti elbeszélés” esetének itt tehát a nyelvi különbségek is jócskán alapot adnak. A folyamatos fikcióteremtés, valamint az esetleges nyelvi korlátokból adódó félreértések pedig csak még további hezitálásra késztetik a nézőt, aki – legalábbis a magam nevében ezt bizton állíthatom – úgy áll fel a moziszékből, hogy végképp fogalma sincs, Samuel halála okaként melyiket tartsa hihetőnek. Hiszen a múlt felhánytorgatásának tükrében a baleset, az öngyilkosság vagy a gyilkosság hármasának kérdését illetően a végül nagy nehezen meghozott bírósági döntés sem tud megnyugtató válaszként szolgálni. S úgy vélem, ez az a „képessége” a filmnek, ami miatt méltán megérdemelte az Arany Pálmát Cannes-ban.
Gyürky Katalin
Hozzászólások