„Fel fogunk férni a vonatra? Odaérünk időben? Sokáig kell majd sorban állnunk? Beérünk a koncertre? Olvastad a kommenteket, hogy nagyon sokan leszünk? Mi van, ha a tömegnyomor miatt lemaradunk?” – ilyen és hasonló kérdésekkel kergetett az őrületbe bombázott barátnőm a Linkin Park koncert előtti napon, ugyanis álmunk megvalósulásának színhelyétől, Soprontól, néhány száz kilométer választott el bennünket. Így a gyomromban izgatottan repdeső pillangókból hamar kemény ideggörcs alakult ki, nem meglepő, hogy másnap hajnalban már kipattant a szemem órákkal a vonatindulás előtt. (Én Debrecenből indultam, majd Timivel közösen folytattuk az utunkat Pestről.)
Arra hamar rájöttünk, hogy túlparáztuk a dolgot, a Budapest-Győr vonaton nemhogy helyünk, de még légkondi is volt, megkockáztatom: kényelem is. Azért Timitől még itt is elhangzott egy „biztos, hogy jó vonatra szálltunk?” kérdés, nehogy megnyugodjunk egy percre. A Győr-Sopron járat már azért jóval több utast vitt, mindenhol karszalagos, hátizsákos, sátras, és nem utolsó sorban jó kedélyű fiatalok söröztek önfeledten, gócpontonként felcsendülő Linkin Park slágerekkel. Külön öröm, hogy a kalauz is irtó jó fej volt, a rendszabályozás helyett ő is „beszállt a buliba”, így tényleg igazi party-járattá avanzsált a cél felé vezető utolsó szakasz.
A VOLT-ra való bejutás zökkenőmentesen történt (nagy pacsi a szervezőknek), alig két perc alatt már bent is voltunk a fesztiválon a szívünkben túlcsorduló örömmel együtt. Mindenki rendkívül barátságos volt, lehetett érezni, hogy összeköt minket egy láthatatlan, de annál erősebb szál, hiszen mindannyian egy közös dolog miatt jöttünk el. A nagyszínpad előtti piknikező békés csoportok idővel elfoglalták helyüket, a legelszántabbak persze a kordonnal eggyé válva várták a koncertek koncertjét.
Minimális csúszással este 9 után kezdetét is vette a show, majd amikor Chester Bennington éneklésbe kezdett, úgy éreztem magam, mint Alice Csodaországban. Mindig reméltem, de sose gondoltam volna, hogy a posztereken túl is kapcsolatba léphetek a Linkin Parkkal, az egész szürreálisan borzongatónak hatott, természetesen jó értelemben. Eleinte még nem sok minden látszott Chesterből, ugyanis kapucnis pulcsiban, baseball sapkában és napszemüvegben titokzatoskodott, de szerencsére, ahogy a hangulat is egyre fokozódott, ő is megszabadult a gönceitől, így megcsodálhattuk a felsőtestét…khm díszítő tetoválásokat is.
A kritikák szerinti lagymatag kezdés voltaképpen néhány új szerzeményt takart, ám amikor előjöttek az „igazi” Linkin Park számok, feléledt a közönség is. A One Step Closer egyértelműen szíven talált mindenkit, a sakálokat megszégyenítő ordításként elhangzó „Shut up, when I talking to you” pedig a zsigerekig betalált. Chester 200%-on pörgött végig a koncert alatt, időnként úgy rángatózott, mint egy rongybaba, akit két másodpercenként gyomorszájon rúgtak, nem mellesleg: baromi jól állt neki. Idővel a közönséghez is lemerészkedett, a szerencsések pedig hozzá is érhettek, sőt, van olyan is, akinek puszit adott. Én csak a kivetítőn néztem, és azon gondolkoztam, vajon Chester tisztában van-e azzal, és valószínűleg igen, de hogy mégis milyen érzés lehet az, hogy van olyan, akinek már attól orgazmusa lesz, ha rácsöppen az izzadsága? A hangosítás igaz hagyott némi kivetnivalót maga után, de eszem ágában sem volt fennakadni a részleteken. Hiszen Chester minden számot úgy énekelt, hogy majdnem belehalt, nem ám „letudta”, hanem totálisan átélte az egészet. Többen nehezményezték, hogy a Crawling lassú verziója hangzott el (nektek amúgy tényleg semmi sem jó?), bennem pedig egyszerűen csak egy szeretethullám indult útjára, és szívem szerint megölelgettem volna Chestert, miközben lágyan énekelte, hogy „bőrében másznak ezek, a sebek, amik nem gyógyulnak, félelem az, amit érez, összezavarja, ami a lényeg.” A buli hangulatát egyértelműen az első két album számai vitték fel a sztratoszféráig, megfogalmazhatatlanul jó volt a Place For My Head, az In The End, a Faint, a Papercut és a Numb. Felemelő érzés volt, ahogyan 45 ezer ember együtt énekelte az utóbbi refrénjét.
Chester mellett azért néhány szó megilleti Mike Shinodát is, aki elképesztő lendülettel rappelte végig a koncertet. Személy szerint nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy még mindig iszonyatosan jól néz ki, és ha a közvetlen közelembe lett volna, biztosan úgy jártam volna, mint Lane a Szívek Szállodájában, amikor ösztönösen beletúrt Rich Blumenfeld hajába.
A cikkek most arról szólnak, hogy a Linkin Park valójában popzenekar, többen gagyizzák a számokat. Egyébként a nem túl nagy népszerűségnek örvendő Heavy is teljesen élvezhető volt élőben. Erre csak azt tudom mondani, hogy a zenekar nem árult zsákbamacskát, az élet pedig, ahogyan ez a koncert, nem kívánságműsor. Egészen nyilvánvaló volt, hogy az eddig megjelent hét albumból nem csak az első kettőt veszik elő.
Én teljesen biztos vagyok benne, hogy mindenkinek volt legalább egy olyan pillanata, amit örökre a szívébe zárt, és mindenkinek volt legalább egy zene, ami átjárta a lelkét. Az pedig csak hab a tortán, hogy a koncert végén Chester „incredible”-nek és „best”-nek minősített minket, még ha ezt csak kötelező udvariaskodásként is tette. Azok, akik fanyalognak, szégyelljék el magukat, hiszen lehet, sőt biztos, hogy 17 év alatt változott a banda stílusa, de itt voltak végre Magyarországon, nekünk énekeltek, és beleadtak apait, anyait, sokunk álmát ezzel valóra váltva.
Vass Kata
Fotók: MTI
Hozzászólások