Szirtes Tamással, a Madách Színház igazgatójával a Mamma Mia! debreceni előadása kapcsán beszélgettünk. HajduPress-interjú.
– Annak idején, 1983-ban a Macskák rendezése kapcsán került közel a musical műfajához. Arra volnék kíváncsi, hogy Ön szerint mi mindennek köszönhető az, hogy a musical – világszerte – ennyire népszerű műfaj, s a népszerűsége töretlen?
– Az emberek a színházban szeretik a totális élményt, amikor nemcsak egy-egy eleme hat a színháznak, hanem a teljessége. Ez a teljesség pedig a zenés színházban varázslatos erővel bír: a musicalben jelen van az irodalmi mű, jelen van a zene, és nagy hangsúllyal a vizualitás. Vizuális kultúrában élünk: a filmek, a klipek, a televízió, az internet világában, és a színháznak – különösen a zenés színháznak – ezekkel kell fölvennie a versenyt. Mindezen kívül a musicalekben nagy szerepe van még a mozgásnak és a táncnak is, amely az egyik legősibb emberi kifejezési forma. A zenés műfaj tehát komplex, és a komplexitásában rejlik a sikere. És abban is, hogy állandóan az emberi teljesítőképesség határait feszegeti. A zenés színházban szereplő művészek jóval többet tudnak az átlagembernél: énekelnek, táncolnak, játszanak egy személyben. Pedig az említett képességek csupán egyike is életre szóló hivatás lehet.
– Most, Debrecenben, Budapest és Szeged után a Mamma Mia! című produkciót láthatta a közönség. Amiről tudható, hogy – hasonlóan az összes többi Madách Színházban játszott musicalhez – úgynevezett non-replica darab. Kérem, avassa be az olvasókat, hogy mit jelent, mit takar ez a kifejezés?
– A non-replica színházi jogi kifejezés. A replica valaminek a megismétlése, így a non-replica értelemszerűen az ellentéte. Amikor egy-egy világsikerű zenés darab megszületik, zömmel angolszász területen – Angliában, vagy az Egyesült Államokban, hiszen a műfaj onnan ered -, akkor az eredeti alkotó csapat kiköti, hogy hosszú ideig csak az ő változatukban lehet előadni a darabot. Egy londoni előadás például Izlandon vagy Argentínában ugyanolyan, mint Londonban. Ez a replica-változat. Ám mi, magyar alkotók, s így van ez a Madách Színházban is, büszkék vagyunk a kreatív erőnkre, a saját mondanivalónkra, ezért komoly jogi, gazdasági és személyes tárgyalásokat folytattunk a jogtulajdonosokkal – főleg kezdetben – azért, hogy elhiggyék nekünk: képesek vagyunk arra, hogy az eredetitől eltérő, de hasonló súlyú, értékű, jelentőségű előadást hozzunk létre, s hogy ezt engedjék is meg nekünk. Az első ilyen non-replica előadásunk a 1983-as Macskák volt, amely közvetlenül a londoni bemutató után, és a New-York-i bemutató előtt született. Andrew Lloyd Webber eljött és megnézte az előadást, és nagyon tetszett neki. A máig fennálló bizalmi viszony köztem és Andrew Lloyd Webber között ekkor született meg, és hozta magával a későbbi non-replica előadások lehetőségeit is. 2003-ban a világon elsőként Az Operaház Fantomját mi vihettük színre ilyen formában. A bizalom azóta kiszélesedett, és több világhírű jogtulajdonos is hozzájárult, hogy elnyerjük az alkotás művészi szabadságát. Így játszhatjuk non-replicaként, azaz a színházi folyamat minden egyes elemében – a rendezésben, a koreográfiában, a díszletben, a jelmezben, a mozgásban – teljesen máshogy például A nyomorultakat, a Jézus Krisztus Szupersztárt, a Mary Poppinst vagy a Mamma Miá!-t.
– A replica vagy épp non-replica jogi kategória a külföldről „lízingelt” prózai daraboknál is érvényesül? Kérdezem ezt amiatt is, mert hamarosan egy Woody Allen-darabot, a Hatalmas Aphroditét is a műsorukra tűzik.
– Nem, ezek csak a zenés darabokra érvényes jogi kategóriák. Szerencsére a prózai színház esetében nem kötik meg ilyen előírások a rendezők kezét. És ez nagyon jó, hogy így van, Magyarországon sok tehetséges színházi alkotó van, akik a prózai műfajban tevékenykednek, és szabadon, saját tehetségüket kibontakoztatva hoznak létre előadásokat.
– Ha már a prózai daraboknál tartunk: a Madách Színház, annak ellenére, hogy az Ön igazgatása alatt Magyarország vezető zenei színházává nőtte ki magát, megtartotta a prózai vonulatát is. Miért fontos Önnek az, hogy ezt a vonalat is képviselje a teátrum? Amikor annyi és annyiféle musicalt játszanak, hogy az is „elvinné” a színházat.
– Ennek érzelmi és praktikus oka is van. Én végzettségem szerint prózai rendező vagyok, a zenés rendezés – a Macskák óta megtanult – mesterségem. Nagyon kötődöm a prózai műfajhoz is, nem szívesen engedném el. Igaz az is, hogy hatalmas musicalrepertoárt működtetünk, nincs színház a világon, amelyik ennyi nagyigényű musicalt tartana a műsorán. Ám Budapest, annak ellenére, hogy jelentős színházi város, a színházba járók száma viszonylag kevés, évente kb. két-háromszázezer ember, akik ezt a hatalmas repertoárt érzésem szerint nem tartanák el. S itt jön a praktikus ok: az említett musicaleknek igen nagyok a díszletei. A bontásuk három-négy napig tart, és ilyen hosszan nem lehet zárva a színház. Ezeken az estéken ún. könnyű prózai darabokat játsszunk, de akkora igény ezekre az előadásainkra is, hogy a prózai repertoár folyamatosan erősödik. 2017 nyarán értük el prózai tevékenységünk eddigi csúcspontját a Szerelmes Shakespeare című darab bemutatásával.
– Az ezévi bemutatók között találtam egy rendkívül izgalmasat. A Seress Rezső élete ihlette, Müller Péter írta Szomorú vasárnap című darabot fogják 2018 elején bemutatni. A főszerepben pedig nem mást, mint a Madáchban most először szereplő Nagy-Kálózy Esztert és Rudolf Pétert lehet majd látni. Hogyan jött a darab ötlete, s az, hogy ez a rendkívül tehetséges színész házaspár játsszon benne? Tudom, hogy a szereplőket egy-egy darabhoz általában castingolni szokta, ugye, őnekik erre nem volt szükségük?
– Nem, természetesen nem. Én rendkívül tisztelem és szeretem Nagy-Kálózy Esztert, aki már játszott a Madách Színházban, és Rudolf Pétert is. Úgy indult, hogy Horgas Ádám, akinek a Madách színházi rendezéséről már régóta tárgyalunk, jelezte felém, hogy Eszternek és Péternek nagy vágya eljátszani a Szomorú vasárnapot. Az író, Müller Péter oszlopos tagja a Madách Színháznak, aki szintén melegen támogatta a tervet. Márciusban tehát meglesz a bemutató, és Nagy-Kálózy Eszterrel és Rudolf Péterrel tovább bővül a Madách Színházban alkotó művészek nagy csapata.
– Ezzel a bővülésével kapcsolatban kérdezem: a Madách Színházban a társulat hány százalékát teszik ki az állandó tagok, s mekkora arányban vannak jelen vendégművészek?
– A kérdésnek van munkajogi és eszmei vonatkozása is. A Madách Színházban a színészek nincsenek munkaviszonyban, megbízási szerződéssel dolgoznak. Ennek oka a zenés színház sajátos követelményrendszere. Az aktuális szereposztások mindig castingok során alakulnak ki. De azért nagyon sok művész vallja otthonának a Madách Színházat, s adja nekünk az egyeztetés jogát, ami azt jelenti, hogy az egyéb játszóhelyei a Madách színházbéli fellépéseihez igazodnak. Körülbelül százhúsz-százötven művésszel dolgozunk együtt, s ez a létszám darabról darabra bővül. Állandó tagjaink a művészek közül, akik munkaviszonyban állnak a színházzal, csak a táncosaink.
– A Madách Színházban nemcsak Ön rendez. Érdeklődnék, hogyha más rendező dolgozik egy-egy darabon, akkor Ön, mint igazgató és főrendező, mennyire szól/szólhat bele az adott produkció létrejöttébe? Jelen van-e a próbákon, vagy háttérbe húzódik, s nem avatkozik bele a kollégája alkotó munkájába? Milyen a viszony a többi rendezővel?
– Kényes kérdés, a rendező személye külön világ. Engedni és hagyni kell, ugyanakkor biztatni is. Az igazgató nem teheti meg, hogy „oda se nézzen” a próbafolyamatra, és csak várja a végeredményt. De az se helyes, ha saját elképzelését ráerőlteti a rendezőre. Az alkotófolyamatnak vannak kulcspillanatai, amit együtt alakítunk a rendezővel. Az első a darab kiválasztása. A következő nagyon fontos fázis a szereposztás, amit szintén együtt gondolunk végig, de ha látom, hogy egy rendező nagyon ragaszkodik valakihez, azt hagyom, nem akadályozom meg. Hiszen a rendező-színész kapcsolat az alapja egy produkciónak. A következő ilyen fontos pillanat a díszlet- és jelmeztervek elfogadása, ahol szintén van szerepem. Azután jön a próbafolyamat, ahol én háttérbe húzódom, s majd a főpróbaidőszakban „jelenek meg” újra, amit úgy érzem, igényelnek is. Akkor már érdemben változtatni ugyan nem lehet a produkción, de fontos részletekbe talán még tudok segíteni. Összességében azt gondolom, hogy a rendezőket alapvetően hagyni kell, végigjárni a saját útjukat.
– Mamma Mia! debreceni bemutatója kapcsán kérdezném, hogy a budapesti játszóhelyük és a debreceni Főnix csarnok színpadának különbségei miatt sokat kellett formálni, változtatni a produkción?
– Igen, nagyon sokat kellett alakítanunk a produkción, hiszen ez a debreceni előadás az első turnéállomása a Mamma Miá!-nak, azaz a darab országos turnéváltozata Debrecenben született meg. Nálunk a Madách Színházban teljesen más a színpadtechnika, itt megváltozott a díszlet és a koreográfia is. A Madáchban komoly színpadtechnikával – süllyedővel, zsinórpadlással – rendelkezünk, ehhez képest a csarnokbéli játszóhely mindössze egy nagy dobogó. Ezért a debreceni fellépéshez új díszletelemek készültek, átalakítottuk a mozgásokat, a térformákat. Kijelenthetem, előnyére változott a produkció. Hiszen annak ellenére, hogy a Főnix Csarnok hatalmas, van intimitása is a helynek, ami nemcsak elvesz, hanem ki is emel fontos részleteket.
Gyürky Katalin
Hozzászólások