Az életének kilencvenedik évében járó Clint Eastwood a mai napig nem tett le arról, hogy valós eseményeken alapuló, azok megtörténtét filmes eszközökkel rekonstruáló alkotásokat rendezzen. A párizsi vonat vagy A csempész című filmjei után a legújabb ilyesfajta törekvését látva azt kell mondjam, hogy szerencsére. A Richard Jewell balladája című filmen jártunk.
A filmdráma a XXVI. Nyári Olimpiai Játékok idejére és helyszínére, az 1996-os Atlantába vezet el bennünket, ahol és amikor egy, a sportesemények kísérőrendezvényének helyszínén, az egyik koncertezésre alkalmas, emberekkel dugig tele lévő parkban valaki bombát robbantott. Clint Eastwood azonban nemcsak a valós eseményeket tárja elénk, hanem azt is megmutatja, hogy a saját érdekének megfelelő igazság közvetítése érdekében egy ilyen helyzetben meddig képes – gátlástalanul – elmenni mind a kormánynak dolgozó FBI, mind pedig a szaftos sztorikra éhes nyomtatott és online média egyaránt. Akkor is, ha ennek az „igazságnak” köze sincs ahhoz, ami valójában azon a július 27-ei estén abban a parkban történt.
A filmtől senki se várjon pörgős filmkockákat. Az erénye éppen abban rejlik – ahogy a többi Clint Eastwood rendezte filmnek is –, hogy az alkotó hagy időt nekünk, nézőknek beleereszkedni az adott helyzet és az adott szereplők lélektanába. Nem történik ez másképp Richard Jewell sorsát láttatva sem, hiszen ez az abban a bizonyos parkban biztonsági őrként dolgozó ember épp a hatóságok és a média áldozatává válva a legmélyebb poklot kénytelen megjárni. Miközben kezdetben hősként ünneplik. Hiszen ő az, aki megtalálja az egyik pad alatt a gyanús hátizsákot, amit jelent a feletteseinek, s szimata jónak bizonyul, hiszen a hátizsák tele van az egész parkot felrobbantani képes bombákkal. S amikor a szerkezet működésbe lép, ő az, aki egy csomó ember életét megmenti. Mégis: amiatt, mert az FBI szerint ráillik az úgynevezett „hős merénylő” profilja, azaz az a bűnözőknek abba a típusába sorolható, aki hős akar lenni, ezért a bomba megtalálójának adja ki magát, miközben ő maga helyezte el azt a parkban, elkezdik őt gyanúsítani a merénylet elkövetésével.
Clint Eastwood azonban épp a Richard Jewellt alakító kiváló színművész, Paul Walter Hauser játékán keresztül mutatja meg ennek a helyzetnek a szörnyű, s emberéleteket tönkretevő faramuciságát: Richard ugyanis annyira ostoba – érzékelteti velünk az őt alakító Hauser -, hogy nemhogy nem lehetne ennyire csavaros az észjárása, hanem ráadásul kormány- és FBI-hű ember, aki azért végzi kiválóan a biztonsági őri feladatát, mert valaha ő maga is rendőr szeretett volna lenni, s ebben a jelenlegi beosztásában már majdnem annak képzeli magát. Ennek az embernek a nem túl bonyolult lélektana előtt azonban az FBI behunyja a szemét, annak érdekében, hogy minél előbb felmutathassa a személyében a tettest, s kipipálhassa az ügyet úgy, mintha az megoldott lenne.
Csakhogy Richard mellé odaszegődik egy ügyvéd, Tom Shaw (Jon Hamm), akit a főszereplő egy korábbi munkahelyéről ismer, s mindenben a segítségére lesz. Clint Eastwood filmjének az eddigieken túl az is az érdeme, ahogyan ezt a kettőst szerepelteti. Az ügyvéd ugyanis mindenben ellentéte a túlsúlyos és megalkuvó, ostoba Richardnak: okos, filigrán és éleslátó, így kettősük egy modern Stan és Pan-, illetve Zoro és Huru-történetként is aposztrofálható.
S akkor még nem beszéltünk Richard édesanyjáról, Barbaráról (Kathy Bates), aki szintén nagyon fontos szereplője a történetnek. Hiszen tipikus anyámasszony-katonájaként Richard még mindig vele él, s így szemtanúi lehetünk annak is, hogy mennyire egészségtelen tud lenni az a helyzet, ha egy harmincas éveiben járó fiatalember még mindig az anyjától függ. Érzelmileg és anyagilag egyaránt. A szellemiekről inkább nem beszélnék, hiszen a mama sem az éles eszéről híres, a szíve azonban kizárólag az egyetlen fiacskájáért dobog…
Nos, hogy Richard az ügyvédje segítségével be tudja-e bizonyítani az ártatlanságát, azt nem árulhatom el. Azt viszont igen, hogy Eastwood egy minden lében kanál, s mindenre elszánt újságírónő karakterén keresztül arra is rámutat, hogy a média hogyan képes a híreket torzítani, s ezzel legalább akkora szenvedést okozni embereknek, mint a kormányhoz lojális, de a munkájában sokszor felszínesnek láttatott FBI.
Ne hagyják ki az Oscar-díjas rendezőnek ezt az alkotását sem. Hisz ki tudja, hogy láthatunk-e még tőle új filmet? Ezt az alkotását most mindenesetre az Apolló moziban megtekinthetik.
Gyürky Katalin
Hozzászólások