Az Oscar-díjas Paolo Sorrentino legújabb fimjében, a Silvio és a többiekben a rendezőnek A nagy szépség című filmjében is játszó Toni Servillo formálja meg az olasz belpolitikai élet mind a mai napig talán legellentmondásosabb, „legfurább” figuráját, Silvio Berlusconit. A francia-olasz életrajzi dráma vetítésén jártunk az Apolló moziban.
Az alkotás legalább annyira furcsán indul, mint amennyire különös alak az, akiről a filmnek első perctől szólnia kellene. Paolo Sorrentino ugyanis rögtön az elején „csavar egyet” a történeten: az első fél órában nem Silviót, vagy ahogyan a filmben a későbbiekben hívni fogják, „a doktort” látjuk, hanem annak szardíniai luxuskörülmények között élő szomszédját, Sergio Morrát (Riccardo Scamarcio), aki főleg lányok futtatásából tett szert mérhetetlen vagyonra, s minden vágya, hogy épp a Sivio által is olyannyira kedvelt, elnézést a kifejezésért, de „luxuskurvák” kegyein keresztül jusson közelebb a legutóbbi választásokat épp elbukott politikushoz. Merthogy 2006-ban járunk, amikor Silvio 70 évesen épp egy vesztesnek hitt helyzetből akar visszakapaszkodni újra a politikába. A film első félórája nem tűnik másnak – s mondom, ezzel teljesen megtéveszti a nézőt –, mint egy hosszú videoklipnek, ahol a Body Language című Kylie Minogue-lemez számaira, vagy annak „mondanivalójára” vonaglanak a lányok, drogozzák szét magukat ők is és a partnereik is, és ebből a „mindenki mindenkivel” – szituációból ekkor még sehogy se értjük, hogy hogyan is bontakozik ki a politikusról szóló életrajzi dráma.
De kibontakozik, mégpedig Silvio „főkurváján”, Kirán (Kasia Smutniak) keresztül, akihez a strici Sergio közel kerül ugyan, de meg nem kaphatja, mert ő kizárólag Silvióé. Ennél a jelenetnél még mindig azt gondoljuk, hogy ennek a filmnek sehogy se Silvio lesz a főszereplője, de tévedünk: az egyébként házas strici a számára kívánatos, de „tiltott gyümölcs” lány összeköttetéseinek köszönhetően bejut Sivio villájába – sőt, ő szervez meg a politikus számára egy végtelenített orgiába hajló bulit –, s nézőként ezzel kerülünk bele „nyakig” abba az életformába és életfelfogásba, amely a botrányairól elhíresült, gátlástalan politikusra jellemző.
A szintén házasságban élő Silvio ugyanis – aki a második feleségével, Veronicával (Elena Sofia Ricci) „tengeti” számolatlan és megszámlálhatatlan mennyiségű pénzéből az életét – hetven évesen nem hagy fel azzal, hogy bármelyik „luxuskurvát” azonnal megkapja, hogy bármelyikből politikust csináljon – csak a kinézete alapján -, azaz, hogy továbbra is úgy élje az életét, mint egy maximum harmincéves, felelőtlen ficsúr. Sorrentino filmje ettől kezdve válik drámaivá, sőt, olyasfajta mélylélektani elemzéssé, amely azt láttatja velünk, hogy pénz, hatalom birtokában elvileg minden a lábaid előtt hever, csak épp közben nemcsak te magad válsz borzasztóan szánalmassá, hanem még a környezetedet, sőt – s talán ez a legszörnyűbb -, az országodat is veszélybe sodrod, mert mit ad Isten, korrupt és galád eszközök bevetésével mégiscsak visszakerülsz a miniszterelnöki székbe.
A hetven éves „örökifjú” legszánalmasabb megnyilvánulása azon a bizonyos bulin egy húszéves lány, Stella (Alice Pagani) megkörnyékezése közben érezhető: a lánynak ugyanis van esze, s így mersze is visszautasítani a politikust – mégpedig azért, mert, mint mondja, Silviónak olyan a lehelete, mint a nagyapjáé. S ha ez nem lenne elég, azt is hozzáteszi, hogy végtelenül szomorú, hogy egy hetvenéves ember egy húszéves lányra pályázik. Ekkor azt érezzük, hogy végre valaki megmondja ennek a bohócnak, ennek a pojácának – akit Toni Servillo zseniálisan alakít –, hogy kapjon már észhez. Főleg azért hisszük ezt, mert nem Stella az egyetlen, aki a szánalmas mivoltával szembesíti. A gyönyörű, ötvenéves, tehát Silvióhoz képest szintén fiatal feleség nagyjelenetét is ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi egy végre öntudatára ébredt, s ezért lázadni merő nő kifakadására.
Ám „hitünkben” hamar megcsalatkozunk. Mert nehogy bárki is azt gondolja, hogy mindezek az „epizódok” képesek elbizonytalanítani ezt a „bulipolitikust”. Nem, mert őt lehetetlen elbizonytalanítani. Hiszen – ahogyan azt a felesége megfogalmazza vele kapcsolatban – „egy hosszú és megszakíthatatlan színjátékban van benne” folyamatosan, amely színjátéknak egyként része a manipuláció, a hazugság, azaz – szebben fogalmazva – az igazság saját maga oldalára állítása, s a mindent eladni tudás. Azaz az a mágikus képesség, amellyel például bárkire bármit azonnal rá tud tukmálni – saját magát is, ha arra van szükség. E képességének bizonyítéka ismét a film egyik nagyjelenete, amikor a karrierjét és a meggazdagodását annak idején lakáseladásból elindító Silvio felhív egy ismeretlen asszonyt, s elad neki – csak a „meggyőző dumájának” hála – egy, még csak papíron sem létező lakást. Bármit, bárkinek, bármikor képes beadagolni, mindenkivel mindent el tud hitetni, pedig csak a film végéhez közeledve kapja meg az egyik, az ő pártjára átállított szenátor „tuti” politikai receptjét, mely szerint „az egoizmushoz az altruizmuson keresztül vezet az út”. S ez a pojáca valóban, még ebből a receptből is képes táplálkozni, amikor Olaszország egy részét földrengés sújtja: tökéletesen játssza az altruistát, a másokért, a mások boldogságáért élő politikust, miközben akkora az egója, hogy – Toni Servillo játékának hála – alig fér el a filmvásznon.
S ha még nem győződtünk volna meg arról, hogy Paolo Sorrentino ismét zseniális filmet rendezett, az utolsó képkockák még egy nagy meglepetéssel szolgálnak számunkra. Ekkor derül ki ugyanis, hogy kik a film címében szereplő „többiek”. Hát, nem azok a lányok és nem azok a bedrogozott „segédek”, akikre eddig esetleg gondoltunk. Nagyon nem. De hogy kik, arról győződjenek meg Önök. Ajánlom szíves figyelmükbe ezt a sok szempontból megdöbbentő, elgondolkodtató alkotást.
Gyürky Katalin
Hozzászólások