Nyilván sokan emlékeznek a többszörös Oscar-díjas Meryl Streep főszereplésével a világ legrosszabb hangú operaénekesnőjének tartott Florence Foster Jenkins életét feldolgozó Florence – A tökéletlen hang című angol-amerikai filmre. A Peter Quilter megírta különös, de valóban megtörtént életutat azonban nemcsak a filmvásznon, hanem számtalan ország színházában is bemutatták már. Közöttük van a magyarországi Játékszín Mennyei hang! című előadása is, amelyet 2019 júliusában két este erejéig a debreceni Nagyerdei Szabadtéri Színpad közönsége is megtekinthetett.
A hihetetlen, mégis igaz élettörténet számos olyan momentummal rendelkezik, amelynek a tudatában korántsem csak kinevetni szeretnénk ezt az énekhanggal és intonációs képességgel egyáltalán nem rendelkező, mégis lemezt megjelentető, s egészen a Carnegie Hall-béli fellépésig „menetelő”, magát „dalos pacsirtának” képzelő hölgyet. S látva a filmet (is), azt kell mondjam, hogy ehhez a Játékszínbéli adaptációhoz képest a Stephen Frears rendezte alkotás sokkal jobban árnyalja ennek a nőnek a személyiségét. A film ugyanis annak érdekében, hogy mélyebben elgondolkodhassunk ennek az asszonynak a tragédiáján, s azon túl, hogy szórakozzunk a tényleg borzalmas hangján, arról is gondoskodik, hogy szánni is tudjuk mindazért, ahonnan indult és ahová eljutott, pontosabban az apjától örökölt vagyon segítségével eljuttatta magát. Frears mozija nem ússza meg láttatni azt a két, Florence Foster Jenkins életét nagymértékben befolyásoló borzalmat, amivel emberivé válik, s így közelebb tud hozzánk kerülni. Nem titkolja el, hogy ez a nő az első férjétől azonnal a nászéjszakáján megkapta a szifiliszt, ami ráment a kezére, s ez tulajdonképpen végleg kettétörte a zongorista-karrierjének még csak a lehetőségét is, amely művészeti ágban egyébként sokkal tehetségesebbnek mutatkozott, mint az éneklés terén. S a film nem „feledkezik meg” arról a tényről sem, hogy ez az asszony épp amiatt, hogy a második férjét ne fertőzze meg, szexuálisan soha nem érintkezett vele, ám, hogy ne fossza meg a hitvesét az örömnek ettől a forrásától, engedélyezte számára, hogy más nőkkel „háljon”. A filmben a második férjet, St. Clairt csodálatosan alakító Hugh Grant tökéletesen érzékelteti velünk ennek a kettős életnek minden lelki megpróbáltatását és hátulütőjét, hisz az kétségtelen, hogy „ágyasok” ide vagy oda, ez a szintén nem túl sikeres színész a messzemenőkig rajongott a tehetségtelen feleségéért, s ő volt az, aki minden tekintetben óvni kívánta őt a reá zúduló nem kevés rágalomtól is.
Nos, a Játékszín előadása Bagó Bertalan rendezésében mindezeket a tragikus élethelyzeteket „elfelejti” közölni. Se a szifiliszről, se az ebben az adaptációban Gálvölgyi János játszotta második férj „nőügyeiről” nem esik benne szó. Mondhatnánk, hogy ez így igencsak „megúszós”, s hogy ez így, a történetnek ebben a „lebutított” formájában csupán a szórakoztatásunkat szolgálja: azt, hogy jót nevessünk ezen a szerencsétlen teremtésen, aki lehet, hogy belül, a lelkében hallotta a hangokat, de kívülre egy se jött ki belőlük. Csakhogy a tényleg különös életutat elénk táró előadásban olyan sziporkázó művészi játékkal találkozhatunk, ami egyfelől párját ritkítja, másfelől épp a játék összetett, sok mindent sejtető jellege az, ami miatt – a tragikus momentumok eltussolása ellenére – mégiscsak a szívünkbe tudjuk zárni ezt a hölgyet, s már mi sem csupán nevetni akarunk rajta. Hiszen ebbe a szerepbe bújva Bánsági Ildikó azon túl, hogy az egyébként tökéletes énekhangját itt képes olyannyira „elferdíteni”, hogy az őáltala megformált operaénekesnőhöz hasonlóan tényleg minden egyes hangja félrecsúszik, láttatni tudja ennek a nőnek az ambivalens érzésekkel teli „bensőjét” is. Azt, ahogyan például anyai szeretettel fordul az őt sok szempontból megmentő, őt kísérő zongoristájához, Cosme Mcmoonhoz, vagy az, ahogyan érzékelteti: ő tényleg nem vágyik másra, mint a közönsége szeretetére, s ezért mindent meg is tesz. Persze, a maga módján, hiszen az énekhangján változtatni nem tud.
S ha már a zongoristát említettem: az őt játszó Szemenyei János szintén kiválóan hozza a tehetséges, a zene, a tiszta hangok iránt elkötelezett művész karakterét, akiről először azt gondolnánk, hogy csak a neki fizetett magas „gázsi” miatt marad a tehetségtelen énekesnő mellett. De akiről aztán szintén kiderül: megszerette a „kenyéradóját”, s bár tisztában van azzal, hogy amit művészileg képvisel, az „merénylet a fülek ellen”, de emberileg már ő sem képes otthagyni, magára hagyni ezt a nőt. A második férjet, pontosabban „házi barátot” alakító Gálvölgyi János is remekül „adja alá a lovat” a kedvesének, s féltő gondoskodása minden percben érzékelhető. Nem beszélve az előadás vicces karakteréről, a spanyol ajkú házvezetőnőről, Mariáról, akit Murányi Tünde fergetegesen alakít, s akinek minden egyes „antréja” mosolyt csal a nézők arcára.
Az életút tragikus momentumainak bemutatása tehát elmarad, de a végső, nagy összeomlást előidéző, az énekesnő halálát is okozó utolsó nagy fellépés, a Carnegie Hall—béli bukás itt sem marad rejtve a közönség elől. S az is remek az adaptációban, ahogyan a jelmeztervezőnek köszönhetően Bánsági Ildikó mint Jenkins ízléstelenebbnél ízléstelenebb fellépőruhákban járul elénk, jelezvén: ez az asszony a külsőségekkel is próbálta ellensúlyozni azt, ami belülről, hang formájában nem tudott kijönni, csak hát a stylist szakmát se neki találták ki…
Mindeközben az adaptáció díszlete tényleg a korabeli amerikai helyszínekre repít bennünket egy hátsó kivetítő segítségével, melynek szintén nagy érdeme, hogy a képek nagy többségén nem az „eredeti” Jenkinst, hanem Bánsági Ildikót látjuk „odamontírozva”. Akinek – hangsúlyozom még egyszer – a szándékoltan elfuserált énekhangját, amin például Strauss Denevérjéből a Kacagó áriát, vagy Mozart A varázsfuvolájából Sarastro áriáját adja elő, azt hiszem, míg élünk, nem felejtjük el. A fülünk biztosan nem.
Az alkotók:
Szerző: Peter Quilter
Fordította: Galambos Attila
Florence Foster Jenkins: Bánsági Ildikó
St. Clair: Gálvölgyi János
Cosme McMoon: Szemenyei János
Dorothy: Lévay Viktória
Maria: Murányi Tünde
Mrs. Verrider-Gedge: Bacsa Ildikó
Dramaturg: Lőkös Ildikó
Díszlet- és jelmeztervező: Vereckei Rita
Videóanimáció: Csontó András
Rendezőasszisztens: Skrabán Judit
Rendező: Bagó Bertalan
Gyürky Katalin
Hozzászólások