Ezt a munka dolgot, ezt (szinte) senki nem tudja elkerülni. Lehet valaki örökletesen gazdag, avagy alapjáraton független lázadó-forradalmár, előbb-utóbb kicsit-nagyon belezuhan abba a mély verembe, amit egyesek megengedően és visszafogottan a munka világának szoktak nevezni. Azt az aspektust, hogy jobb úgy dolgozni, ha valaki szereti is azt, amit csinál, ezúttal hagyjuk. Koncentráljunk a mennyiségi-mélységi tényezőkre: mennyi az az annyi?
Én csaknem fél évszázad alatt még soha nem találkoztam olyan emberrel, aki ne lett volna meggyőződve arról, hogy ő rengeteget dolgozik, sőt, ő dolgozik a világon a legtöbbet. A szomszéd is kevesebbet melózik, az asszonya/férje is, a felettese is, a beosztottja is: mindenki. Ha mindezt igazságnak fogadjuk el, akkor Magyarország most valahol a japán technológia és a német jólét közös halmazmetszetében élné felhőtlen mindennapjait, de mint tudjuk, ez nem pontosan így van. Felmerül tehát, hogy baj van az elvégzett munka mennyiségével vagy minőségével, esetleg mindkettővel.
Kezdjük a mennyiséggel: megmosolyogtató, amikor egy-egy csúcsmenedzser-csúcsművészceleb valamely remekbe szabott pr-interjúban közli, hogy ő bizony napi 16-18 órát dolgozik. Kövezzenek meg érte, de állítom: ez teljességgel kizárt, hacsak valaki nem alkalmaz olyan teljesítményfokozót, amely egészségromboló és/vagy a büntetőtörvénykönyv is több helyen utal rá. Napi 16-18 órát egyfolytában (mindennap!) NEM lehet dolgozni, csak akkor, ha a munka munkareggeliből, munkaebédből és munkavacsorából áll. Akkor persze lehet, de egyébként nemigen, az emberi szervezet egész egyszerűen nem erre van predesztinálva. Maradjunk tehát a jól bevált 8 óránál: az teljesíthető, ha valaki fogát összeszorítva küzd, mint malac a jégen.
Na de hogy telik az a bizonyos 8 óra? Itt türemkedik be a képbe a minőségi szempont. Egy korábbi munkahelyemen ismertem olyan kollégát, aki becaplatott reggel 8-ra a szerkesztőségbe, kávé/reggeli után pedig lélekben felkészült arra a sajtótájékoztatóra, amelyre 11-re kellett átballagnia. Ezt a mozdulatsort ő 10 órakor megkezdte (biztos, ami sicher), majd miután végighallgatta a rémunalmas stájt, úgy gondolta: dél van, ideje ebédelni. Ezt követően egy rövid egészségügyi séta beiktatása után (fontos a jó emésztés, soha ne feledjük) 14 óra körül visszatért a szeribe, majd olyan 16-17 óra magasságában leadta azt a szürke 20 sort, amit a téma egyébként nagy jóindulattal érdemelt. Mennyit dolgozott? Elvileg 9 órát, gyakorlatilag kábé 50 percet. Mi a sportrovatban nagyjából 4 óra hossza alatt megírtunk 3-4 cikket, megszerkesztettünk 4-5 oldalt az újságból, majd az egészet grafikailag nyomdakészre tördeltük. Mindez csak amiatt érdekes, hogy érdemes-e egyáltalán a munkát időben mérni?
Így a 21. században egyre inkább olybá tűnik, hogy nem. Rendben, valahogy számolni kell, de mondjuk egy Rendelkezésre Állási Idő elnevezésű rendszer sokkal inkább megfelelne a kor kíméletlen követelményeinek: ebben az időszakban a parasztnak elérhetőnek és munkaképesnek kellene lennie, és ennyi: amúgy meg mindenki végezze a dolgát. Nyilván lennének kivételek (ügyeletes orvos, pultos, eladó, stb.), de a Munkaidő Királyainak és Királynőinek (munka)ideje végleg lejárt: feladatok vannak, nem pedig időlegyűrési verseny. De egyelőre legyen elég ennyi: munka közben rájöttem, hogy mennem kell dolgozni.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások