– Olyan filmet szerettem volna csinálni a művészetről, amelyik nem unalmas – idézte szeptember 18-án este egy közönségtalálkozón a MODEM-ben Sipos Levente technikai rendező a Ruben Brandt, a gyűjtő című film rendezőjének, Milorad Krstićnek a szavait az idén november 15-étől mozikba kerülő animációs film kapcsán. A film premier előtti vetítésén jártunk.
Látva a filmet, a rendező szándéka teljes mértékben megvalósult. A Magyarországon a Macskafogó című, ma már klasszikusnak mondható mozi mellett, aminek a felújított változatát épp mostanában lehet megtekinteni, azt gondolom, az animációs műfaj kedvelőinek ezt a szerb származású, Szlovéniában felnőtt, de jó húsz éve Magyarországon élő rendezőnek a filmjét is látnia kell. De nem csak az animáció kedvelőinek, hanem az akcióthriller szerelmeseinek, valamint a művészet iránt nagyon vagy eddig kevésbé rajongó közönségnek is — így, együttesen. Mert garantálom, hogy a pörgős, thrillert idéző jeleneteket folyamatosan fűszerező képzőművészeti alkotások miatt a film megtekintése után még azoknak is kedvük lesz jobban, alaposabban utánajárni a szüzsé felvonultatta festményeknek, akik eddig ezt valamiért esetleg nem tették meg.
A film érdemét éppen ebben az eklektikában is érdemes keresni. A történet ugyanis valóban krimibe, thrillerbe hajló krimibe illő: adott egy, főleg a művészekre „szakosodott” lélekbúvár, a Rubens és Rembrandt neveit kontamináló Ruben Brandt (hangja Kamarás Iván), akit bizonyos művészeti alkotások nem hagynak nyugodni: rémálmaiban a festményeken szereplő alakok – például Velázquez Margarita infánsnője – rátámadnak, az életére törnek, amely álmokból Ruben legtöbbször csak a „halála” előtti pillanatban ébred fel. S bár ő a „pszichodoki”, lelki nyavalyájára ő maga mégsem képes gyógyírt találni, hanem az egyik páciense, a kleptomániában szenvedő femme fatale, Mimi (hangja: Hámori Gabriella) fogja a gondját megoldani, egy egyszerűnek tűnő pszichológiai képlettel: „Birtokold a problémát, hogy leküzdhesd”. Innentől kezdve Mimi és néhány Ruben-páciens – Mimi lopásmániáját is kihasználva – bejárja a világ összes múzeumát, hogy begyűjtse a rémálmokban szereplő festményeket, hogy azokat Ruben birtokolhassa, s ezáltal megszabaduljon az őt kínzó éjszakai látomásoktól. Mimiékkel egyetlen ember, a washingtoni magánnyomozó Kowalski (hangja Makranczi Zalán) képes egyáltalán valamennyire felvenni a versenyt, de valahogy mindig kicsúszik a rablóbanda a kezei közül… Így Kowalski egy idő után már nem is a hajtóvadászatra koncentrál, hanem meg szeretné tudni, hogy honnan eredeztethető Ruben rémálmainak gyökere. S a szálak Ruben egykor volt titkosügynök, a tudatalattit befolyásolni képes, már halott apjához, s az ő a Művészet élvezete című albumához vezetnek…
A nyomozással, autós üldözéssel, száguldó vonatokkal, csalásokkal, lopásokkal és furfanggal kevert thrillerben – s itt a tökéletese eklektika – egyetlen művészeti alkotás sem marad jelöletlen. Kapunk itt „ízelítőt” Manet Olympiájából, Van Gogh Joseph Roulin, a postásából és Warhol Dupla Elviséből is. Azaz mindig pontosan tudjuk, hogy épp melyik festményért, s melyik világhírű múzeumba indul Mimi a rablóbandájával, azaz a film alatt úgy érezhetjük, hogy egy tapodtat sem kell tennünk, mégis – a fantasztikus képi technikának köszönhetően – ott lehetünk a világ összes valamit is számító képcsarnokában, például a Louvre-ban, a Tate Galeryben, az Ermitázsban vagy az Ufizziben.
Épp a képekkel és a múzeumokkal kapcsolatban is nagyon fontosnak, illetve a film megértéséhez rengeteg plusz információval szolgálónak bizonyult az a beszélgetés, amely a film megtekintése után Sipos Levente technikai rendezővel folyt. A szakember elmondta: minden múzeummal fel kellett vegyék a kapcsolatot a képek felhasználásának jogát elnyerendő, ami óriási adminisztrációt igényelt, s akkor még nem beszéltünk a szintén az eklektikán alapuló filmzenéről, amely Cári Tibor munkáját dicséri, s amely területen szintén minden zeneszerzővel meg kellett küzdeni a jogdíjakért. Amennyiben az nem népdal, hisz a film zenei sokszínűségét mutatja, hogy a Kis kece lányom ugyanúgy szerepel benne, mint például a híres Do you love me című sláger.
Sipos Leventétől ugyanakkor megtudhattuk, hogy a film ötletéül még a 2010-es évek elején egy Néprajzi Múzeumban megtekintett kiállítás szolgált, amelynek hatására a rendező s egyben forgatókönyvíró a Műcsarnok számára egy múzeumszínházi előadást írt, Ruben Brandt: Egy műgyűjtő csoportos portréja címmel, s ebből nőtte ki magát a későbbiekben a film forgatókönyve. S hogy Miloradnak Krstićnek végig nagyon határozott elképzelése volt az eredetileg jóval kubistábbnak készülő film kapcsán, de egy-két helyen – például Mimi Mercedese kapcsán, amelyen folyamatosan száguld – a munkáját segítő animátorok meg tudták győzni a változtatásokról, hiszen az a jobb képhatás kedvéért indokolt volt. A technikai rendező elmondta: rengetegen, kb. 150-160 ember dolgozott a filmen, amely létrehozásához egy önálló stúdiót is berendeztek. S hogy a legtöbb fejtörést a film vége okozta: volt ugyanis egy „szájbarágós” végkifejlet is, de azt elvetették, s így alakult ki az alkotás mostani fináléja, amely meglehetősen nyitva hagyja a történetet, azért, hogy még jó ideig lehessen rajta gondolkodni. Illetve azért, hogy a nézők ne elégedjenek meg a film egyszeri megtekintésével, hanem újra és újra újabb és újabb dimenzióit fedezhessék fel ennek a kollázstechnikával készült, 2D-s és 3D-s alkotásnak.
2018. november 15-étől kerül hivatalosan a mozikba a Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs nagyjátékfilm. Addig mindenféle fesztiválon méretteti meg magát – legutóbb a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon aratott nagy sikert -, de látva az alkotást, azt kell mondjam: nemcsak a szakma tetszését fogja elnyerni, hanem a nézőközönségét is. Az biztos, hogy aki megnézi, ettől kezdve kissé másképp fog a művészetre tekinteni.
Gyürky Katalin
Hozzászólások