Amikor beültem a moziba, hogy megnézzem Lars von Trier legújabb rendezését, A ház, amit Jack épített című dán-francia-német-svéd koprodukcióban készült drámáját, úgy véltem: a magyar A martfűi rém megtekintése után már hasonló témát, tehát a sorozatgyilkosságot és a sorozatgyilkos „természetrajzát” feldolgozó alkotás nem válthat ki belőlem a kelleténél nagyobb borzongást. Hát, tévedtem: miközben minden elismerésem Sopsits Árpádnak és a magyar film összes alkotójának, meg kell mondjam, Lars von Trier, aki az Arany Pálmát elnyerő Melankólia című filmje után ezzel az alkotással tért vissza idén a cannes-i seregszemlére, olyan hátborzongató, de közben a döbbenettől a székhez láncoló alkotást tett le elénk, ami után jó pár óráig, sőt, jó néhány napig se tér magához az ember.
Főszereplője, Jack, akit az Oscar- Golden Globe- és BAFTA-díjra jelölt Matt Dillon alakít, átlagos, sőt, inkább jó svádájú, megnyerő fickónak tűnik. Olyannak, akiről, ha valaki soha nem halott a sorozatgyilkosok „természetrajzáról”, eszébe se jutna feltételezni, hogy előre eltervezett, mesteri, sőt, a saját meglátása szerint „művészi” szinten öli sorra a hol véletlenszerűen elébe toppanó, hol pedig az ehhez előre kinézett áldozatait. Nőket, férfiakat és gyermekeket egyaránt. A „civilben” mérnök Jack „átlagosságát” az is alátámasztja, hogy mint minden normális ember, házat készül a maga számára építeni. A házépítés körüli kálvária is része annak a beszélgetésnek, melynek során Jack egy bizonyos Verge-nek (Bruno Ganz) tárja fel a fő „foglalkozását”: öt „epizódon” keresztül, azaz a több mint hatvan ember megölése közül a számára legemlékezetesebb eseteket felelevenítve és kommentálva.
Arról, hogy nem egy „átlagos” horrorral állunk szemben, nemcsak Jack súlyosan pszichopata személyiségének rendkívüli összetettsége, hanem a „hallgatójának” a kiléte is árulkodik. A Verge név ugyanis nem másra, mint Dante Isteni színjátékában szereplő Vergiliusra utal, aki a szépirodalmi mű alkotóját a Pokol bugyraiba vezeti. S a kezdetben csak hangként jelen lévő Verge-el is úton van Jack: az egyértelműen kiderül, hogy egy kocsiban ülve beszélgetnek Jack tetteiről és főleg a tettei pszichés mozgatórugóiról. Verge a Jack felé feltett kérdései alapján sokat látott, tapasztalt alaknak tűnik, aki nem ijed meg holmi pszichopatáktól, de a történet egy pontján ő is kénytelen kimondani, hogy Jack nem más, mint maga a patás ördög. Azaz, már neki is túl sok, amit hall.
Nekünk pedig túl sok, amit látunk, de nem abban az értelemben, hogy ki akarnánk jönni a teremből. Az öt eseten végigmenve ugyanis annyira megdöbbenünk, hogy a döbbenettől egyfelől mozdulni se bírunk, s fura mód egy idő után nem is akarunk: Trier rendezése zseniális abban, ahogyan eléri: Verge-el együtt mi is egyre inkább meg akarjuk érteni, hogy hogyan működhet így egy ember. Hogy lehet az, hogy hidegvérrel, mindenféle kímélet, empátia, szeretet és megbánás nélkül sorra lehet gyilkolászni úgy, hogy nem elég, hogy még a szerencse is a sorozatgyilkos mellé szegődik folyamatosan, hanem mindez olyasfajta teóriával van „leöntve”, ami a megdöbbenés mellett valahol sajnos lenyűgöző is.
Igen, úgy vélem, hogy épp ez a kettősség a film székhez odaláncoló erejének a kulcsa: a lenyűgözést keltő megdöbbenés. Mert lenyűgöző, ahogy Jack minden apró lépését eltervezi a gyilkosságai előtt, ahogy tűpontos logikájával mindig felébe tud kerülni az általában naiv áldozatainak, s ahogy az egészet művészetként, kifinomult alkotásként aposztrofálja. Képes szó szerint „szobrokat” faragni a hűtőkamrájában összegyűjtött, s ott kellő, „formálható” hőmérsékleten tartott hulláiból, például abból a gyerekből, aki a harmadik esetét képező, komplett családot, azaz egy anyukát és két kisfiát kiirtó „projektjének” volt az egyik áldozata. Vagy képes szerelmet színlelve, egy fiatal nő szívéhez közel kerülve minden feltételt megteremteni ahhoz, hogy a lányt a végén a Jóisten se tudja összerakni, annyi – mesteri és művészinek gondolt – darabra trancsírozza szét.
S ha már a családnál, az érzelmeknél tartunk: Lars von Trier filmje abban a vonatkozásban is tökéletes, hogy megmutatja a pszichopata kíméletlenségének, teljes empátiahiányának és szeretni képtelenségének az eredőjét is, és ennek felnőttkori következményeit is. Látjuk a nyilvánvalóan érzelmileg ingerszegény környezetből származó kisfiú Jack-et, aki már pár évesen állatokat kínoz, hogy azután felnőve ezt a vágyát az emberáldozatain úgy élje ki, hogy közben meg se rezdüljön. S mivel tudja magáról, hogy mennyire érzéketlen, a halott „bábui” érzelmeit – mosolyát, sikolyát, félelmét és szeretetét – próbálja leutánozni, például a tükörben gyakorol annak érdekében, hogy a belé kétségtelenül szerelmes fiatal lány felé ő is úgy tűnjön, hogy komoly érzelmekkel viseltetik. Félelmetes. Vannak olyan jelenetek – s ahogy haladunk előre a történetben, egyre több ilyen akad –, amikor egyszerűen nem találunk szavakat a látottakra.
A pszichopata személyiség gyökereinél Trier arra is kitér, hogy mit is képzel magáról egy ilyen súlyos defektussal bíró ember. Nyilván jóval többnek képzeli magát, mint aki, s ilyetén narcisztikus vágyai is a mindenki fölötti hatalom kiépítésére sarkallják. Ez esetben az áldozatai fölött mindig győzedelmeskedő gyilkos művészi tökélyre fejlesztett gyilkosságainak tömeges végrehajtására. De hogy Jack valóban milyen elképesztő mértékben érzi magát többnek, mint aki, az a mérnökségéhez való viszonyán is meglátszik. Egyik kijelentése szerint ugyanis „a mérnök csak olvassa a zenét, az építész viszont írja”, s ő mindig is építész szeretett volna lenni. A háza felépítésének abszolút irányítója. De hogy a végén felépül-e a háza, s hogy hogyan épül fel, s hogy vajon a Vergilius-alteregó Verge elvezeti-e a Pokolba Jacket, arról győződjenek meg Önök. De azt egyáltalán ne gondolják, hogy a film megtekintése után nyugodtan fogják álomra hajtani a fejüket.
Gyürky Katalin
Hozzászólások